A sejk folyamatosan elbocsátotta az ápolónőket, mígnem egy nap egy fiatal lány az igazat mondta neki
— Azt mondtam: kifelé!
A sejk ismét elküldte a szobájából az újabb ápolónőt.
Az elmúlt hónapokban ez már szinte mindennapos látvánnyá vált az egész kórházban. Az ápolónők egymást váltották. Egyesek nem bírták elviselni a nehéz természetét, mások áthelyezést kértek egy másik osztályra, néhányan pedig már az első műszak után felmondtak.
A sejk súlyos beteg volt, és állandó gondozásra szorult, mégis úgy viselkedett, mintha mindenki tartozna neki valamivel. Durván beszélt az orvosokkal, a földre dobálta a dokumentumokat, és akár többször is megnyomta egymás után a nővérhívó gombot, majd kijelentette, hogy még sincs szüksége segítségre.
Ha egy ápolónő akár csak egy perccel később hozta be a gyógyszereit, botrányt rendezett. Ha minden időben történt, akkor is talált valami kifogást.
Már senki sem hitte, hogy ez az ember képes megváltozni.
Az újabb konfliktus után becsukódott a szoba ajtaja, és a sejk egyedül maradt. A főorvos pontosan tudta, hogy nem lesz könnyű új ápolónőt találni.
Még aznap munkát ajánlottak egy fiatal lánynak, akit Sárának hívtak.
Azonnal figyelmeztették:
— A beteg rendkívül nehéz természetű. Az elmúlt hónapokban senki sem maradt itt sokáig.
Sára csendben végighallgatta az orvost.
Pontosan tudta, mire vállalkozik, de nem utasíthatta vissza. Néhány hónappal korábban az édesapja elveszítette a munkáját. A család már nem tudta fizetni a hitelt, a bank pedig megkezdte az eljárást a házuk visszavételére.
Ez a munka nagyon fontos volt Sára számára.
Másnap reggel mély levegőt vett, és belépett a szobába.
A sejk még azt sem várta meg, hogy közelebb lépjen.
— Ki vagy te? Takarodj a szobámból!
Sára nyugodtan becsukta az ajtót, az irattartót az asztalra tette, majd elkezdte átnézni az orvosi dokumentációt, mintha egyáltalán nem hallotta volna a férfi szavait.
A sejk meglepődött.
Általában az első kiabálás után az ápolónők idegesek lettek, magyarázkodni kezdtek, vagy azonnal elhagyták a szobát. Ez a lány azonban továbbra is nyugodtan végezte a munkáját.
— Úgyis fél óra múlva el fogsz innen menni, akárcsak a többiek.
Sára felnézett.
— Majd meglátjuk.
A sejk gúnyosan elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy hamarosan ő sem fogja bírni.
Az egész első nap megpróbálta kihozni a sodrából.
Vizet kért, majd amikor Sára meghozta, közölte, hogy mégsem kéri. Megparancsolta, hogy nyissa ki az ablakot, néhány perccel később pedig azt mondta, hogy csukja be. Többször szándékosan a földre ejtett tárgyakat, és várta, hogy Sára végre elveszítse a türelmét.
De a lány minden alkalommal nyugodtan tette a dolgát.
Estére ez még jobban bosszantani kezdte.
Másnap minden megismétlődött. Aztán a következő napon is.
Néhány nap múlva a sejk váratlanul rájött, hogy életében először nem képes elérni, hogy egy másik ember elveszítse a türelmét.
A negyedik reggelen Sára behozta a gyógyszereket, letette őket az éjjeliszekrényre, majd nyugodtan megkérdezte:
— Feltehetek önnek egy kérdést?
A sejk összevonta a szemöldökét.
— Kérdezz.
— Tényleg meg akar gyógyulni?
A férfi meglepődött.
— Természetesen.
— Akkor miért küldi el minden nap azokat az embereket, akik nélkül nehéz lenne végigcsinálnia a kezelést?
A szobában csend lett.
Sára nem vádolta, és nem próbált kioktatóan beszélni vele.
Folytatta:
— Elolvastam az orvosi dokumentációját. Az áll benne, hogy korábban mindig sok ember vette körül. Most azonban szinte senki sem látogatja. Sem a fiai, sem a rokonai, sem a barátai. Csak a kórházi személyzet maradt ön mellett.
A sejk nem válaszolt.
— Még azokat is eltaszítja magától, akik segíteni próbálnak — mondta nyugodtan Sára. — Talán úgy érzi, hogy az embereket csak a pénze érdekli. De néha az ember nem a pénz miatt távozik, hanem azért, mert nem akarja tovább elviselni az állandó durvaságot.
A sejk életében először nem talált választ.
Sára megfordult, és kiment a szobából.
Egész nap némán nézte az ablakot.
A lány szavai nem hagyták nyugodni.
Másnap reggel, amikor Sára belépett a gyógyszerekkel, a sejk először nem emelte fel a hangját.
Csak halkan megkérdezte:
— Tényleg azt gondolod, hogy velem van a probléma?
Sára őszintén válaszolt:
— Ha néhány hónap alatt több mint húsz ápolónő hagyta el magát, talán nem a húsz ápolónővel van a probléma.
A sejk sokáig hallgatott.
Végül halkan megszólalt:
— Egész életemben senki sem merte ezt ilyen egyenesen a szemembe mondani.
A beszélgetés után a viselkedése fokozatosan változni kezdett.
Nem azonnal.
Néha még mindig elveszítette a türelmét, de most már észrevette, és ő maga kért bocsánatot. Az ápolónők többé nem kértek áthelyezést, az orvosok pedig észrevették, hogy a beteg nyugodtabb lett, és végre jobban reagált a kezelésre.
Néhány hét múlva javult az állapota.
A hazabocsátása előtt a sejk megkérte Sárát, hogy menjen be hozzá.
A lány azt gondolta, hogy el akar búcsúzni.
A férfi azonban egy mappát nyújtott felé.
A mappában banki dokumentumok voltak.
Sára figyelmesen megnézte őket, majd meglepetten felnézett.
Kiderült, hogy a sejk segített a családjának kifizetni azt a tartozást, amely miatt elveszíthették volna az otthonukat.
— Miért tette ezt? — kérdezte Sára.
A sejk életében először őszintén elmosolyodott.
— Mert te voltál az első ember, aki segített meglátnom nemcsak a betegségemet, hanem önmagamat is.
Sára nem válaszolt.
— Ha megijedtél volna és elmentél volna, mint a többiek — folytatta —, talán örökre olyan ember maradtam volna, akinek mindene megvan, kivéve azokat, akik igazán közel állnak hozzá.
Ez a találkozás mindkettőjük életét megváltoztatta.
Sára meg tudta menteni családja otthonát, a sejk pedig hosszú évek után először értette meg az egyszerű igazságot:
A pénz elérheti, hogy az emberek eljöjjenek, de csak a tisztelet és a kedvesség képes arra, hogy maradjanak is.
