A farkasok falkája megdermedt a síneken, mintha élő fal lenne, nem engedve, hogy a vonat továbbhaladjon. A mozdonyvezető, aki hozzászokott a hosszú téli útvonalakhoz és a legváratlanabb helyzetekhez is, még soha nem látott ehhez foghatót.
A nap hideg és szélcsendes volt. A sínek zúzmarától szikráztak, az erdő mindkét oldalon némán állt, mintha kővé dermedt volna. A vonat előre száguldott, maga mögött hagyva a fehér gőzfelhőket és a fém csengő zúgását. Minden megszokottnak, már-már álmosítónak tűnt. Ám hirtelen, a fényszórók világában, valami furcsa jelent meg.
A síneken egy farkasfalka állt. Jéggel borított alakjuk szinte kísértetiesnek hatott. Általában az állatok elkerülik a vasutat, és főleg a vonatokat. Most azonban nem mozdultak. Épp ellenkezőleg — mintha szándékosan állták volna el az utat. Borostyánszínű szemük felvillant a sötétben, sűrű leheletük pedig fehér páraként szállt fel a pofájuk fölött.
A mozdonyvezetőnek a szíve a torkába ugrott. Hirtelen rántott a féken. A vagonok megremegtek, a kerekek csikorogva fúródtak a sínbe. A vonat még pár métert haladt, majd megállt. Az egyik farkas kis híján a kerekek alá került, de a falka egy pillanatra sem rezdült.
Egy pillanatig csend borult mindenre. Csak az állatok nehéz lélegzete és a hűlő vas nyikorgása törte meg a nyugalmat.
– Mi van velük? – motyogta a mozdonyvezető, saját szemének sem hívén.
Először azt gondolta, az állatok éhségtől megőrültek. Ám tekintetükben nem düh volt, hanem különös elszántság. És ekkor észrevette: közvetlenül a síneken, a hóban, valami fekszik.
Jobban odanézett – és elállt a lélegzete. Egy ember volt az.
A mozdonyvezető azonnal leugrott. A fagyos levegő arcul csapta, a fenyő és a hó illata összekeveredett a fékbetétek füstjével. A farkasok nem támadtak rá – épp ellenkezőleg, utat nyitottak neki. Figyeltek, éberek voltak, de nyugodtak, mintha pontosan tudták volna, miért jött.
Fehér ruhába öltözött ember feküdt ott mozdulatlanul. Az arca sápadt volt, ajkai a fagytól elkékültek. A mozdonyvezető mellé térdelt, megérintette a nyakát. A pulzus gyenge volt, de élt. Gyorsan levette a kabátját, betakarta a fagyoskodót, dörzsölte a kezeit, hogy felmelegítse.
A szerencsétlen felnyitotta a szemét. Halk suttogás tört fel ajkairól:
– Ők… megmentettek engem…
Ezek a szavak mélyen megérintették a mozdonyvezetőt. Minden világossá vált: valakit megvertek és a síneken hagytak, abban bízva, hogy a vonat végez vele. De a farkasok előbb megérezték a bajt, és élő falat alkotva állták útját a vonatnak, nem engedve bekövetkezni a tragédiát.
A mozdonyvezető rádión segítséget hívott. Az idő kínzóan lassan telt. Ott ült a sérült mellett, betakarta egy régi pokróccal, hallgatta minden lélegzetét. A farkasok közben ott maradtak a közelben. Szemük fénylett a sötétben, és úgy tűnt, nemcsak az embert, hanem magát a mozdonyvezetőt is őrzik.
Végre a távolból szirénák hallatszottak. Megérkeztek a mentők. Az emberek kihozták a sérültet, és csak ekkor indultak el a farkasok, mintha megbizonyosodtak volna róla, hogy biztonságban van. Egyik a másik után eltűntek az erdőben. Az utolsó farkas azonban megállt, egyenesen a mozdonyvezető szemébe nézett, majd eltűnt a téli rengeteg fehér csendjében.
A vonat hamarosan ismét útnak indult, de a mozdonyvezető sokáig nem tudott magához térni. Örökre megőrizte emlékezetében azt a pillantást — vad volt, és mégis tele valami rendkívüli erővel.
Tudta, hogy ezt a történetet egész életében mesélni fogja. Mert azon a téli napon a vad farkasok hűséges védelmezői lettek annak az embernek, akitől el akarták venni az életet.
És ebben ott rejlett a természet titka — olykor éppen azok válnak a megmentőinkké, akiktől a leginkább félni szoktunk.
