A tükör előtt állt, épp a nyakkendőjét igazította, amikor Emma belépett a szobába.
– Hogy tetszik a megjelenésem? – kérdezte halvány mosollyal, miközben továbbra is a tükörképét nézte.
– Nagyon stílusos. Remekül nézel ki – válaszolta visszafogottan.
– Mindig így nézek ki – felelte önelégülten Thomas. – Készen állsz a vacsorára?
– Természetesen. A kedvencedet készítettem – tésztát szósszal és salátát.
Vacsora közben Thomas észrevette, hogy Emma alig eszik.
– Miért nem eszel? – kérdezte.
– Nincs étvágyam – vont vállat.
– Talán jobb is így. Formában kell maradni. Tudod, egy vezető feleségének jól kell kinéznie. És te… már nem vagy a régi.
Emma mellkasában szorítást érzett, de nem válaszolt. Túl jól tudta, hogy vele vitatkozni semmi értelme.
– Egyébként a buliba egyedül megyek – tette hozzá mellékesen.
– Pedig azt mondtad, ezúttal mindenképp elviszel…
– Meggondoltam magam. Azt mondom majd, hogy fáradt vagy. Őszintén szólva, könnyebb lesz nélküled. Túl ügyetlen vagy.
Emma csendben befejezte a salátát, majd átvonult egy másik szobába. Az ablakon át nézte a kint játszó gyerekeket, és arra gondolt, mennyire megváltozott minden. Néhány éve még egy nagy családról álmodott, nevetéssel teli otthonról. De Thomas mindig talált kifogást, hogy halogassa a gyerekvállalást – egyszer a karrier, másszor a pénz miatt.
Emma feladta a munkáját, hogy támogassa Thomast, és otthont teremtsen. De hálát sosem kapott. Thomas magától értetődőnek vette őt – mint egy kényelmes bútordarabot az életében.
Eltelt egy hét. Emma titokban állásinterjún vett részt egy nagy cégnél. Nem is sejtette, hogy az új pozíció ugyanannál a holdingnál lesz, ahol Thomas is dolgozik. De sikerült – felvették.
A céges estélyen Thomas szokás szerint a nyakkendőjét válogatta, remélve, hogy Emma segít majd dönteni. De ő csak annyit mondott:
– Talán kevesebbet kellene dohányoznod. Eléggé sápadt az arcod.
Thomas elhallgatott. Ez nem volt rá jellemző. Korábban mindig támogatta őt.
– Mi van veled, Emma? Olyan más lettél – mondta ingerülten.
– Egyszerűen csak elkezdtem a saját életemet élni.
Később, a teremben Thomas próbált beszélgetni a kollégákkal, amikor egy bejelentésre lett figyelmes:
– És most engedjék meg, hogy bemutassam az új osztályvezetőnket – Emma Larsent!
Thomas nem hitt a szemének. A felesége elegáns, sötétkék ruhában lépett a színpadra. Magabiztosan, nyugodtan, enyhe mosollyal az arcán.
– Mit keresel itt? Azt mondtam, maradj otthon! – sziszegte később a kijáratnál.
– Thomas, már nem te döntöd el, hol és kivel kell lennem – mondta nyugodtan. – Beadtam a válókeresetet. Most már szabad vagy. Élj, ahogy akarsz.
– Ez az egész a munka miatt van? Azt hiszed, most már te irányíthatsz engem?
– Nem. Csak rájöttem, hogy nem kell olyasvalaki mellett maradnom, aki nem becsül meg. És ha netán elfelejtetted volna – most én vagyok a főnököd.
Thomas döbbenten maradt a folyosón. Emma pedig visszatért a terembe, ahol már várták a kollégái. Aznap este először érezte, milyen érzés, ha valóban meghallgatják, tisztelik – és szabad.
