Ez nem csupán egy esküvő volt. Az anyósom, miközben mellettünk állt abban a pillanatban, azt mondta: „Most már nyugodt vagyok a fiam miatt. Szerencséd van, fiam, vigyázz rá. Egy ilyen egoistát senki nem fog szeretni.” Akkor még nem igazán értettem, miről beszél, de a szavai mélyen belém égtek. Minden könnyűnek és egyszerűnek tűnt. Szerettem őt, és úgy éreztem, hogy csak boldogság vár ránk.
De évről évre egyre inkább észrevettem, hogy valóban egoista volt. Az ő világa körülötte forgott, az ő ambíciói, vágyai körül. Együtt voltunk, de néha úgy éreztem, mintha nézői szerepet játszanék ebben a házasságban. Úgy éreztem, hogy csupán egy háttérszereplő vagyok az életében, és hogy az ő figyelme rám inkább kötelesség, mint valódi vágy. Kedves volt, de a kedvessége nem ment túl azon, ami neki kényelmes volt.
Eltelt az idő, és most, 20 évvel később, más állapotban találtam magam. A betegség lassan, de biztosan elvitt. Évről évre egyre nehezebb lett. Már nem tudtam úgy mozogni, mint régen, és minden nap a testemmel vívott harccá vált.
Amikor a betegség még csak kezdődött, a férjem még nem tudta, hogyan fog alakulni. Mindketten reméltük, hogy ez csak átmeneti. De ahogy teltek az évek, amikor a mozgásaim egyre korlátozottabbá váltak, és már nem tudtam kimenni a házból külső segítség nélkül, ő is rájött, hogy az élet változik, és fel kell készülnie bárminemű dologra.
Néha láttam, ahogy megváltozik az arca, amikor segített nekem mozogni, vagy amikor visszatartotta a könnyeket, látva a szenvedéseimet. Már nem volt olyan egoista, mint régen. Megtanult adni anélkül, hogy bármit is várt volna cserébe, és ez egy csodálatos átalakulás volt.
A szemeim, a füleim, a kezeim és a lábaim lett. Segített felkelni az ágyból, etetett, támogatta, amikor elveszítettem a reményt. Sok éjszaka, amikor nehezen kaptam levegőt, vagy fájdalomtól szenvedtem, mellettem ült, kezemet fogta, beszélgetett velem, vígasztalt. És egy nap, amikor nem tudtam felkelni a földről, nem bírta ki, és sírni kezdett. Láttam, ahogy a könnyek végigfolynak az arcán, ahogy zokog, rájövén, hogy elvesztette azt a nőt, aki valaha tele volt erővel és boldogsággal.
De ez nem a vég volt. Ez volt az a pillanat, amikor mindketten rájöttünk, hogy harcolnunk kell, nem szabad feladnunk. A férjem nemcsak gondoskodott rólam, hanem próbálta megkönnyíteni az életem. Szakembereket keresett, rehabilitációs eszközöket vásárolt, mindent megtett, hogy legalább egy kicsit visszanyerjem a normális életet. Minden egyes nap éreztem a törődését, szeretetét és azt az erőt, amit mindennapjainkba fektetett.
És most, évek múltán, a betegség ellenére, talpra álltam. Lassanként, nehezen, de mégis sikerült lépnem, majd még egyet. Ez csoda volt — a szeretet és a munka csodája, a kölcsönös hit csodája. Újra tudtam járni, bár nem úgy, mint régen, de lépésről lépésre ismét embernek éreztem magam.
És akkor megértettem, hogy az a férfi, akit régen egoistának tartottam, valójában az lett, aki nemcsak a saját életéért, hanem a mi közös életünkért is küzd. Meg tudta változtatni magát, megtanulta azt a szeretetet, amely nem várt cserét.
