Amikor a férjem öt évvel ezelőtt elment, elvitte az autót, a garázs kulcsait, és már az ajtóban állva a bőröndökkel visszafordult, és ezt mondta:
— A busz neked pont jó lesz, Anna. Neked úgysem kell sietned sehova.
Öt éven át éjszakai műszakokra a kórházba buszokkal és elővárosi vonatokkal jártam.
És múlt pénteken átvettem a szalonból az új autómat. Olyan illata volt, mint mindennek, amiről az ember évekig álmodik — fanyar, idegen és szinte hihetetlen. A szalon parkolójában ültem, két kézzel szorítva a kormányt, és nem tudtam elindulni. Az eladó valószínűleg azt hitte, rosszul vagyok, mert bekopogott az ablakon.
— Minden rendben? Segíthetek?
Megráztam a fejem. Csak egy percre volt szükségem. Hogy felfogjam: ez tényleg megtörtént.
Márk márciusban hagyott el. Veszekedés nélkül, tányértörés nélkül. Egyszerűen rendelt egy taxit, bepakolta a bőröndjeit — és azt a mondatot mondta a buszról, ami akkor teljesen illő volt hozzá.
Akkor negyvenhat éves voltam. Húsz év házasság. A fiam, Tóbiás már külön élt, a lányom, Heléna gimnáziumba járt. Egy háromszobás lakás, kilátással a parkolóra, ahol most már csak az ő üressége maradt.
Az első hónapokra úgy emlékszem, mintha egy párás buszablakon keresztül látnám őket — elmosódottan és hidegen. Heléna árnyékként járt a lakásban, és próbált nem kérdezni. Tóbiás minden este felhívott, és megkérdezte, kell-e pénz. A pénz nem kellett. Azt akartam, hogy valaki azt mondja: „nem a te hibád”. Senki nem mondta. Ezért egyszer én mondtam ki magamnak. Egy buszmegállóban, esőben, egy éjszakai műszak felé menet.
— Nem az én hibám — mondtam ki hangosan.
A buszvezető valószínűleg azt hitte, telefonálok.
Márk átköltözött Gretához — a biztosítónál dolgozó kolléganőjéhez. Már jóval a válás előtt tudtam róla: ismertem az illatát a kabátján, tudtam, miért marad „értekezleteken” tovább. Jelenetet nem rendeztem. Ha valaki el akar menni — elmegy. Egy hétre, egy hónapra talán visszatartható. De nem örökre.
A válás gyorsan lezajlott. A lakás az én nevemen volt, az autó az övén. Nem volt mit osztani, csak a csendet. És ez a csend nehezebb volt, mint maga a válás. Nem azért, mert hiányzott Márk. Hanem mert a munkahelyre, boltba, lányomhoz most buszokkal kellett járni, amelyek menetrendjét mintha olyan emberek írták volna, akik életükben soha nem álltak megállóban télen.
Egyszer a kolléganőm, Szabina azt mondta:
— Vegyél valami roncsot pár ezerért. Jobb, mint itt fagyoskodni.
De én nem akartam roncsot. Azt akartam, hogy én döntsem el, mikor és hova megyek — végleg.
Elkezdtem félretenni. Nem sokat — egy ápolónő fizetéséből nem lehet vagyonokat összegyűjteni. De rendszeresen, minden hónapban, egy külön számlára, amiről sem a gyerekeim, sem a kollégáim nem tudtak. Közben továbbképzésekre jártam. Két év múlva főnővér lettem az osztályon — más fizetéssel és más tisztelettel azok részéről, akik korábban alig vettek észre a folyosón.
Heléna elvégezte az egyetemet és dolgozni kezdett. Tóbiás már régen külön élt. Abbahagytam, hogy mindenkit én tartsak el, és először hosszú idő után elkezdtem igazán spórolni.
Idén beléptem egy autószalonba. Egy fiatal eladó rám nézett azzal a udvarias mosollyal, ami azt jelenti: „ez a nő biztos rossz helyre jött”.
— Meg szeretném nézni azt a szedánt — mondtam.
Bólintott, láthatóan nem erre számított. Kipróbáltam. Éreztem az ülést, a kormányt, az új autó illatát. Valakinek ez csak műanyag és fém. Nekem — a szabadság illata volt.
— Elveszem — mondtam.
— Milyen színben?
— Piros.
Még csak el sem gondolkodtam rajta. Márk mindig azt mondta, hogy a feltűnő autók „nem jó értelemben vonzzák a figyelmet”. De én nem azért vettem az autót, hogy bárkinek megfeleljek.
Hónapokig vártam rá. Aztán pénteken utoljára busszal mentem érte. Az eladó átadta a kulcsokat.
— Jó utat kívánok.
És én élveztem. Hazáig az egész utat. Rádiót kapcsoltam, egy ismeretlen dal szólt, lassan vezettem és mosolyogtam. Mert öt év után először én döntöttem el, hova megyek.
Leparkoltam a ház előtt. És megláttam őt.
Márk a lépcsőház előtt állt, rosszul álló kabátban, mellette egy gurulós bőrönddel. Rosszabbul nézett ki, mint amire emlékeztem: lefogyva, megöregedve, azzal az önbizalommal együtt, amivel egykor elhagyott minket.
— Szia, Anna — mondta, mintha csak tegnap találkoztunk volna.
Hallgattam. Néztem őt, és értettem, milyen utat jártam be nélküle.
— Szép autó — mondta, bólintva felé. — Figyelj… most nehéz időszakom van. Greta elment, a lakást nem rendeztem, kirúgtak a munkából. Kéne egy hely pár hétre. És… az autóm is jól jönne, elvitték a tartozások miatt.
Ránéztem. Arra a férfira, aki öt éve azt mondta, hogy „a busz pont jó lesz nekem”.
— Nem — mondtam. — Neked is pont jó lesz a busz.
Kinyitotta a száját, de nem szólt semmit. Magyarázat nélkül. Harag nélkül. Csak a saját szavai tértek vissza hozzá öt év után.
— Anna, én nem örökre kérem…
— Márk, nem.
Széttárta a karját, mintha arra számítana, hogy meggondolom magam — mert a fejében még az a nő voltam, aki mindig engedett. De az a nő öt éve ott maradt a buszmegállóban.
— Jó — mondta végül, és elindult a megálló felé.
Nem éreztem diadalt. Ez nem film volt. Nem volt zene, nem volt taps. Csak álltam az autóm mellett, és tudtam: az a öt év buszozás és éjszakai műszak erősebbé tett, mint húsz év egy olyan ember mellett, aki mindig saját magát tette az első helyre.
Este felhívott Heléna.
— Anya, az autó brutál jó! Apa megírt… kérdezte, hogy befogadnád-e egy időre…
— Tudom — mondtam. — Már járt itt.
— És mit mondtál?
— Azt, hogy nincs szabad helyem — mondtam. — Se a lakásban. Se az életemben.
Az erkélyen muskátlik nyíltak, amelyeket én ültettem. A tea kihűlt az ablakpárkányon. Az autó kulcsa a fogason lógott a bejáratnál — azon, amit én csavaroztam fel a falra.
Holnap először megyek dolgozni a saját autómmal. Öt év után először nem kell megnéznem a buszmenetrendet. És először a szabadság nem csak új autó szaga — hanem egy döntésé, amit én hoztam meg, és amit többé senki nem vehet el tőlem.
