Ha azon a szerdán nem veszem fel a telefont – az ujjam már a piros gomb fölött lebegett, alig álltam a lábamon egy egész napos műszak után a pénztárnál, és este tízkor megjelent anyám neve a kijelzőn –, még ma is azt hinném, hogy a húgom mintagyerek.
Anya pedig továbbra is egy idegen házat és egy idegen kutyát őrizne, miközben úgy tenne, mintha minden rendben lenne.
De felvettem.
– Irénkém… – hallottam a suttogását. Olyan halk volt, olyan elfojtott, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Pedig nem volt ott senki, aki lehallgathatta volna. – Irénkém, el tudnál jönni értem?
Abban a pillanatban összeszorult a szívem.
Anya soha nem kér segítséget.
Ő az a nő, aki törött karral is húslevest főzött tizenhat embernek az unokája elsőáldozása után tartott ebédre, mert „jönnek a vendégek, leves nélkül mégsem lehet”.
Nyolcvanegy éves. Kilenc éve özvegy.
És most suttogva segítséget kér.
– Anya, mi történt? Hol van Márta?
Csend.
Aztán egy mély sóhaj, mintha minden bátorságát össze kellene szednie.
– Márta és Klaus elutaztak. Nyaralni. A tengerhez. Kedden lesz egy hete.
Leültem a konyhai székre.
Odakint lassan kialudtak a város fényei, én pedig próbáltam felfogni, amit hallottam.
A húgom, Márta – aki négy évvel fiatalabb nálam, mindig mosolyog, mindig mindent megtervez, és a családi ebédeken rendre azt mondogatta:
– Anya, gyere ki hozzánk nyárra! Jó levegőn leszel, minek ülnél egész nyáron a lakásban?
– most ott hagyta a nyolcvanegy éves anyánkat egyedül a házban, és elutazott a férjével nyaralni.
És nem is először.
Eladóként dolgozom egy kis élelmiszerboltban.
Huszonhárom éve ugyanannál a pénztárnál állok. Ugyanazokat az árukat pakolom, ugyanazokat a vevőket szolgálom ki.
Hajnali ötkor kelek, este hat után érek haza.
Nincs autóm – Mártának van.
Nincs kertesházam – Mártának van.
Nincs férjem sem. Az enyém tizenegy éve elhagyott.
Mártának ott van Klaus. Kevés szavú ember, de jól keres, és légkondicionált autóval jár.
Ezért minden nyáron Márta vitte magához anyát.
És senki sem kérdőjelezte meg ezt.
Hiszen kívülről minden tökéletesnek tűnt.
A kertesházban élő lány magához veszi az idős édesanyját, hogy friss levegőn pihenjen.
Mi rossz lehetne ebben?
Én minden egyes nap felhívtam anyát.
Mesélt Márta kertjéről, a paradicsomokról, a befőzésekről.
Mindig megkérdeztem:
– Anya, jól vagy ott?
Ő pedig mindig ugyanazt felelte:
– Jól vagyok, kislányom. Olyan nyugalom van itt.
És én hittem neki.
De azon a szerdán olyasmit mondott, ami úgy fúródott belém, mint egy szálka.
– Irénkém, nem akarom Mártát bántani. Olyan sokat tesz értem. De kedd óta teljesen egyedül vagyok. A kutyát naponta kétszer kell etetni, a boltig pedig már nem tudok elsétálni, mert a lépcsőktől bedagad a térdem. És éjszaka félek. Ez a ház annyira recseg.
Aznap éjjel egy percet sem aludtam.
Reggel hatkor felhívtam a munkahelyemet, és szabadnapot kértem.
A kolléganőm egyetlen szemrehányás nélkül vállalta a helyettesítésemet.
Elég volt meghallania a hangomat.
Nyolckor felszálltam a buszra.
Másfél órán át utaztam, és végig csak azon gondolkodtam, mit fogok mondani Mártának.
Kemény mondatokat.
Igazságosakat.
Pontosakat.
Aztán végül egyiket sem mondtam ki.
Márta és Klaus háza a falu szélén állt, a régi iskola mögött.
Szép ház volt.
Sárga vakolat, új kerítés, katonás rendben ültetett tuják.
Klaus tizenöt éve építette, amikor előléptették.
Márta mindig ezt mondta anyának:
– Anya, ez a te szobád. Ez a te kerted. Ez a te helyed.
Anya pedig hitt neki.
Mert hinni akart.
Amikor kinyitottam a kaput, hangos ugatás fogadott.
Egy fiatal, erős német juhászkutya rohant felém.
Anya még sétáltatni sem tudta.
A kutya úgy húzta volna maga után, mint egy rongybabát.
Anyát a konyhában találtam.
Az asztalnál ült egy vékony kardigánban, kezében egy bögre teával.
Úgy nézett rám, mintha egy égő házból jöttem volna kimenteni.
És ugyanakkor úgy is, mintha valami rosszat tettem volna azzal, hogy eljöttem.
– Nem kellett volna idejönnöd – mondta halkan. – Márta megtudja, és mérges lesz.
– Anya, Márta itt hagyott téged egy hétre egy olyan kutyával, akitől félsz, és akit alig tudsz ellátni, aztán elment nyaralni. Nem nekem kell magyarázkodnom, hanem neki.
Anya csak megrázta a fejét.
Aztán kimondta azt a mondatot, amelyet azóta sem tudok elfelejteni.
– Irénkém, te ezt nem érted. Márta és Klaus egész évben nagyon keményen dolgoznak. Megérdemlik a pihenést. Én meg csak egy kicsit unatkozom. Majd boldogulok.
„Majd boldogulok.”
Nyolcvanegy éves.
Fáj a térde.
Egyedül maradt egy üres házban a falu szélén.
Éjszakánként recsegnek a falak.
Fél a nagy kutyától.
A legközelebbi bolt pedig két kilométerre van, a mezőn túl.
És ő csak ennyit mondott:
– Majd boldogulok.
Összepakoltam a holmiját.
Két kardigánt, egy szoknyát és a gyógyszereit – egy cipősdoboz tele gyógyszeres levelekkel.
Vérnyomásra.
Szívre.
A térdére.
Álmatlanságra.
Mindegyik dobozra remegő kézzel ráírta filctollal, hogy mire való.
A buszon anya elaludt, és a vállamra hajtotta a fejét.
Olyan könnyű volt, mint egy madártoll.
Levendulaszappan illata lengte körül, és valami másé is… valami régié, visszahozhatatlané.
Talán ilyen illata van az időnek, amikor már nem maradt belőle túl sok.
Csak este hívtam fel Mártát.
A harmadik csörgésre vette fel.
A háttérben zene szólt, poharak koccantak, emberek nevettek.
– Szia, Irénke! Mi újság?
– Elhoztam anyát magamhoz.
Néhány másodpercig csend volt.
Elég hosszú ahhoz, hogy halljam, félrevonul valahová.
– Hogy érted, hogy elhoztad? Anyának a hónap végéig nálunk kellett volna maradnia.
– Márta, nem volt, aki vigyázzon rá. Már egy hete a tengernél vagytok.
– De anya tudta, hogy elutazunk! Ő maga vállalta, hogy vigyáz a házra. Irénke, ne csinálj már drámát. Anya felnőtt ember, ő döntött így. Különben is, minden nyáron én viszem magamhoz. Te soha nem ajánlottad fel.
És ezzel elhallgattatott.
Mert igaza volt.
Én valóban soha nem ajánlottam fel.
Az én lakásom egy harmadik emeleti garzon lift nélkül.
Van benne egy kihúzható kanapé és egy ablak, amely egy forgalmas utcára néz.
Mit is adhattam volna neki?
Paradicsomot a balkonládában kert helyett?
Autózajt madárcsicsergés helyett?
De vajon ez azt jelentette volna, hogy anyának kutyafelvigyázóvá kell válnia?
– Márta, anya éjszakánként félt. Nem tudott elsétálni a boltig. Félt a kutyától.
– Ugyan már! A kutya szelíd! Anya ismeri! Irénke, neked mindig drámát kell csinálnod. Anya remekül megvolt. Biztos csak unatkozott, azért hívott fel.
Nem.
Nem unatkozott.
Félt.
Csakhogy ezt Márta soha nem fogja meghallani.
Mert neki hinnie kell abban, hogy jó lánya az édesanyjának.
Hogy ez a ház, az a külön szoba, a kert és a paradicsomok mind azt bizonyítják, mennyire szereti.
És talán valóban szereti.
Csak az a szeretet, amely egy nyolcvanegy éves asszonyt egy hétre egyedül hagy egy nagy kutyával, valahol mégis hiányos.
Van benne egy repedés, amelyet Márta nem akar észrevenni.
