Amikor Lia kinyitotta a szemét, a világ olyan volt, mintha egy homályos fátyol borította volna. A kórterem fehér falai úgy remegtek, mint a víz tükröződése, és a mellkasában nem fájdalom dobogott — hanem üresség. Az az üresség, amely nem a betegségből jön, hanem abból az előérzetből, hogy előtte áll az utolsó pont.
Tudta, hogy az állapota súlyos, de nem hitte, hogy ennyire. Ám amit félig lehunyt szemhéjai mögül meghallott, összeszorította a szívét.
— Az állapota instabil… — mondta az osztályvezető orvos. — A májfunkciói hirtelen romlanak. Kevés idő van hátra. Megteszünk mindent, amit tudunk, de…
A hangja elhalt.
És mellette — egy másik hang. Az a hang, amelyet valaha annyira szeretett, amelyben megbízott, amelyet megvédett még saját kételyeitől is.
Oliver hangja.
Nem látta az arcát, de a hangjából tudta: mozdulatlanul áll, figyel, és benne nem a fájdalom dolgozik… hanem valami más. Valami hideg. Várakozó.
Kinyílt az ajtó.
Oliver magabiztosan lépett be, mint aki azért jött, hogy átvegye azt, ami már régóta jár neki. Virágcsokrot tartott — túlságosan élénk színűt egy kórteremhez — és leült mellé. Megfogta Lia kezét, lehajolt, és azt hívén, hogy eszméletlen, olyan szavakat suttogott, amelyek örökre megváltoztatták Lia szívét:
— Végre… Mindened az enyém lesz.
Olyan halkan mondta, mintha valami hétköznapi, szinte kellemes dologról beszélne. Semmi bizonytalanság, semmi sajnálat.
„Hát ez vagy te valójában?” — gondolta Lia, miközben nem merte kinyitni a szemét.
Az együtt töltött évek, a közös álmok, az éjszakai beszélgetések — egy pillanat alatt díszletté váltak. Hátterévé annak, amit ő valójában akart.
A pénzt.
Az ő pénzét.
Amikor Oliver kiment a folyosóra, a hangja megváltozott: lágy lett, szinte megható.
— Kérem, vigyázzanak rá… — mondta a nővérnek. — Ő az egyetlen, akim van.
Lia a fal felé fordította az arcát. Hogy ne lássa a könnyeit. Hogy ne lássa, hogyan omlik össze az a bizalom, amelyet évekig épített.
Nem tudta, mennyi idő telt el. Talán néhány perc, talán egy óra. De egyszerre halk lépéseket hallott a folyosón és egy takarítókocsi nyikorgását.
Lia összeszedte az erejét:
— Lány… kérlek… gyere be.
A kórterembe egy fiatal takarítónő nézett be — törékeny, nagy, sötét szemekkel. A kitűzőjén ez állt: „Maria”.
Bizonytalanul lépett be:
— Rosszul van? Hívhatok orvost.
— Ne… orvost ne… — Lia hangja gyenge volt, mintha minden szó vékony jégen tett lépés lett volna. — Segítségre van szükségem. A te segítségedre.
Maria közelebb lépett — óvatosan, de együttérzéssel. Lia látta, hogy remegnek az ujjai: talán először került ilyen helyzetbe.
— Ha megteszed, amit kérek… — Lia megszorította a kezét. — Megváltozik az életed. Soha többé nem kell mások padlóját takarítanod.
Maria szemében félelem villant.
— Mit kell tennem?
És Lia elmondta. Lassan. Pontosan. A lehető legnagyobb tisztasággal.
Aznap éjjel Maria árnyékként futott át a városon. Bement Lia házába. Kinyitotta a kódos széfet. Elvitte a dokumentumokat. Találkozott az ügyvéddel. Telefonokat intézett. Aláírta a meghatalmazásokat, amelyek már készen voltak — Lia régóta előkészítette őket, de nem volt bátorsága használni.
Hajnalra minden készen volt.
Az egész vagyon — a ház, a számlák, az üzlet, a befektetések — átkerült ahhoz a jótékonysági alapítványhoz, amelyet Lia titokban alapított a férje elől. Maria az alapítvány kis százalékát kapta — hogy tisztességes életet kezdhessen.
Fáradtan, de megkönnyebbülten tért vissza a kórházba.
Lia szemében először jelent meg megnyugvás.
— Sikerült — suttogta.
— Igen — Maria megszorította a kezét. — Minden el van intézve.
Oliver gondosan felvett aggodalommal lépett be a szobába.
— Hogy érzed magad, drágám? — kérdezte, úgy hajolva fölé, mintha a szíve mindjárt megszakadna.
Lia ránézett. És hirtelen különös békét érzett. A békét, amit az érez, aki már semmitől sem fél.
— Oliver… — mondta halkan. — Aláírtam a papírokat.
A mosoly megdermedt az arcán.
— Miféle… papírokat?
— Az egész vagyonomat átadtam a jótékonysági alapítványnak. Mindent. Az utolsó fillérig.
A csend nehézzé vált, mint a beton.
Oliver arcán olyan kifejezés jelent meg, amit Lia még soha nem látott: nem harag, nem félelem — hanem leplezetlen, kétségbeesett kapzsiság.
— Ezt… ezt nem tehetted… — lehelte. — Ez minden… az enyém kellett volna legyen!
— Túl sokáig hunytam szemet — mondta Lia nyugodtan. — De most már tisztán látok.
Ökölbe szorította a kezét.
— Add vissza! Hallod?! Ez az én életem!
Lia csendesen, szinte szomorúan nézett rá.
— Nem, Oliver. Az életed a te döntéseidből áll. És ma megmutattad, ki vagy valójában. Mindent azért vesztettél el, nem mert elvettem tőled — hanem mert soha semmit nem szerettél igazán, csak a pénzt.
Oliver hátrébb lépett. Először nézett ki igazán magányosnak előtte.
— Vesztettél, Oliver — suttogta Lia. — Nem ellenem. Önmagad ellen.
És abban a pillanatban megértette, hogy először évek óta igazán szabadon lélegzik.
