Még pénzt is hozzáadtam, hogy a fiam és a felesége lakást tudjon venni — az ár tizedét. Megengedték, hogy nálam lakjanak, hogy könnyebben boldoguljanak a jelzáloggal. A házat kiadták, a kulcsokat átadták. Költözés? Nem! Ő azt mondta: „Úgy akarom, hogy az új lakásban minden új legyen!” Ígérték, hogy spórolni fognak, ígérték, hogy hamarosan költöznek, de már két éve nem tudják összepakolni a dolgaikat.
Minden új! Teljesen minden. Az enyém nem kell: az ágy, amit nekik vettem, már elavult. A szekrény – régi, még ajándékba sem kérnék. „A férjem mindent újonnan fog venni! Az ágyat ortopéd matraccal is!” És veszi. Még mindig vesz mindent.
A műszaki cikkeket rokonoktól vásárolták. Persze, ha hűtő, mosógép, tévé, mikrohullámú sütő, mosogatógép – akkor mind a legdrágább. Nem volt elég. Hitelt vettek fel. És ehhez jön még a jelzálog.
A gépek dobozokban állnak, a lakás üres. Már két éve. De a hitelt akkor is törleszteni kell.
A spórolásról beszélni sem érdemes. Háromkor hajnalban csöngetnek a kaputelefonon – ételt hoznak. Nyaralni járnak. Ő manikűrözik, hajat fest. De ételt venni közösen? Nem! „Hamarosan elköltözünk, nem eszünk túl sokat!”
Felújítást csináltak. Nem tetszett neki a standard belsőépítészet az építőtől. A fiam majdnem egy évig nem tartotta a kapcsolatot velem: munkából – a lakásba, festett, tapétázott, szerelvényeket rakott be. A lakásból – munkába, hogy fizesse mindezt.
Azt mondja, hogy én vagyok hibás, mert nem tanítottam meg a fiamat pénzt keresni. Aranyérmes, piros diplomája van, jó munkája, és 30 évesen háromszor annyit keres, mint a régió átlaga. Nem tanítottam meg?
De neki – bármit adok, mindig kevés. Emlékszem, hogyan örült annak az ágyának, amit nekik vettem, és hogyan festette a körmeit a konyhában. Minél magasabbak a bevételek, annál nagyobbak az igények.
Régebben minden más volt: segített, krumplit hámozott, padlót mosott. De amint megkapták a kulcsokat – vége, „a saját dolgomat majd én csinálom, mi csak ideiglenesen vagyunk itt!”
A fiamnak tilos segíteni a közüzemi díjak fizetésében. Spórolás! De titokban ad pénzt, bocsánatot kér, elfordítja a szemét és kéri, hogy várjak. Kétlem, hogy képesek lesznek fizetni mind a bérleményt, mind a saját lakásukat.
Nem akarnak változtatni az életmódjukon. Nélkülözni a bútorokat, vagy venni valami olcsót – fintorognak. Semmit sem vettek. Minden hitelből és jelzálogból. Az új matracra sem volt elég pénz.
Én türelemmel viselem. Már hat éve a saját házamban. Az utolsó erőmmel. Azt mondtam nekik: „Még egy kicsit várok, és el fogtok költözni!” Már két éve üres a lakás. Segítettem, amiben tudtam. De tovább nem bírom.
Ő sírni kezdett és kiabálni. Azt mondja, hogy az utcára küldöm a fiamat, hogy elvesztettem a lelkiismeretemet. De honnan legyen neki lelkiismerete, ha minden erejét kinyomták? Mindenkinek telefonál, panaszkodik.
Valószínűleg nem fogtok elhinni. Azt mondjátok, hogy rossz vagyok. Hogy én vagyok hibás, hogy beengedtem őket, hogy megengedtem. Talán azt mondjátok, hogy rossz anya vagyok. De már nem bírom tovább, és mindennek van határa. Még azt sem tudom, mikor vettem utoljára valamit magamnak. Számolom a napokat, mikor végre nyugalom lesz.
Kinyújtottam a segítség kezét, ők mindent felfaltak és még mindig kérnek…
