A pofon hangja élesen és szárazon csendült fel, akár egy fegyverlövés. Visszhangzott a hatalmas kúria üvegfalain és kristálycsillárjain. Ebben a házban, ahol minden tökéletes és drága volt, ez a tett különösen idegennek hatott.
Katalina nem azonnal értette, mi történt. Először a csípő, forró, éles érzés jött. Csak utána fogta fel igazán a helyzetet. Az arcát lüktette a fájdalom, a lélegzete egy pillanatra akadozott, de nem mozdult.
Előtte állt Viktória Blake — tökéletesen fésült hajjal, hibátlan, halványkék ruhában és hideg tekintettel. Mozgásában nem volt bizonytalanság — csak a parancsolás és büntetés megszokása. A keze még a levegőben maradt, mintha újra megüthetne, csupán azért, mert megteheti.
Katalina tartotta a tálcát. Csak egy csésze esett le és tört össze a padlón. A finom porcelán szilánkokra hullott, a meleg tea pedig szétfolyt a perzsa szőnyegen — azon a szőnyegen, ami többet ért, mint mindaz, amit Katalina egész életében birtokolt.
A szobában csend lett. A szolgák megdermedtek, nem mertek egymásra nézni. Tudták: bármilyen mozdulat Viktória figyelmét vonhatja.
A márványlépcső felső fokán Richard Blake állt. Nem szállt le, csak nézett. És először az egész idő alatt az arca megváltozott — a tekintetében valami új villant fel: nem irritáció vagy közöny, hanem kétség.
Katalina észrevette.
— Hálásnak kellene lenned, hogy nem rúgtalak ki azonnal — szólt Viktória halkan, majdnem suttogva, de hangjában jégcsapként csapódott.
A tekintete nem Katalinára irányult, hanem a ruháján lévő kis teafolt felé, mintha az valami megbocsáthatatlan lett volna. Nem bocsánatot akart — megalázást akart.
Katalina lassan lélegzett.
— Elnézést, asszonyom. Többet nem fordul elő.
A hangja nyugodt, egyenletes volt, remegés nélkül.
Viktória lassan elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt melegség.
— Furcsa — mondta. — Pont ezt mondták az előtted állók is. Öt ember, mindegyik könnyek között távozott. Kíváncsi vagyok, meddig bírod majd.
— Viktória, elég — szólt Richard. Hangja visszafogott volt, de a feszültség egyértelműen érezhető.
Viktória hirtelen megfordult:
— Elég? Ő sem boldogul, mint a többiek.
Senki sem avatkozott közbe. A szolgák lehajtották a fejüket — már látták ezt, ismerték a történetek végét.
De Katalina nem nézte le a földet, és nem válaszolt. Tudta, hogy a szavak itt haszontalanok; bármilyen védekezés okot adna Viktóriának a folytatásra. A csend erősebb volt.
Richard a földre hullott csészére nézett, majd újra a feleségére, és ekkor az arcán megjelent valami, ami korábban nem volt ott — megértés. Túl sok véletlen egybeesés nem lehet véletlen.
Katalina arca még mindig égett, de a fájdalom már nem számított. Sokkal fontosabb volt a Viktória szemében lévő magabiztosság. Már azt hitte, győzött. Mint mindig.
A konyhában szinte suttogva beszéltek az emberek.
— Miért nem mész el? — kérdezte halkan Mrs. Collins. — Senki sem bírja itt.
Katalina óvatosan rendezte az evőeszközöket, minden mozdulata pontos volt.
— Nem csak a munka miatt jöttem ide — válaszolta nyugodtan.
A nő összehúzta a szemöldökét, de többet nem kérdezett.
Katalina nem szeretett magyarázkodni. A magyarázatok sebezhetővé teszik az embert. Tudta, hová jött, ismerte Viktóriát, és tudta, hogyan végződtek mások történetei. Mégis maradt, mert e ház mögött valami több rejtőzött, mint a gazdasszony kegyetlen jelleme.
Valami nem stimmelt. És Katalina ki akarta deríteni.
Hetek teltek el. Katalina hibátlanul dolgozott: a kávé mindig időben érkezett, a ruhák előkészítve, az ékszerek a helyükön. Egyetlen hiba sem — így egyetlen ok sem adódott.
Először Viktória figyelt, aztán keresett, majd dühöngött. De semmit sem lehetett felróni.
Richard észrevette.
— Már több mint egy hónap… — mondta halkan egy nap. — Ez az első.
Szinte magának mondta.
Viktória mosolygott, de az ajkai alig szorultak össze. Nem szeretett veszíteni.
Katalina értette, és ekkor kezdett figyelmesebben megfigyelni. Néhány dolog kilógott a rendből: gyakori eltűnések, késői hazatérések, éjszakai telefonhívások, amelyeket Viktória hirtelen megszakított, ha valaki közel volt, és azok a szobák, amelyeket került. Különösen Richard irodája. Ide csak akkor lépett be, ha ő nem volt otthon. Ez furcsa volt. Túl furcsa, hogy figyelmen kívül hagyja.
Egy este Viktória elutazott, anélkül hogy megmondta volna, hová. A ház csendbe borult.
Katalina várt, majd felment az emeletre. Nyugodtan, kapkodás nélkül mozgott, mint aki pontosan tudja, mit csinál.
A gardrób tökéletesnek tűnt: a dobozok egyenesen álltak, a ruhák gondosan elrendezve. Túl gondosan.
A dobozok mögött megtalálta, amit keresett: szállodai számlák, fényképek, más néven kiállított dokumentumok. És ekkor vált világossá: Viktória kettős életet élt.
Katalina nem lepődött meg. Csak elővette a telefonját, és készített néhány képet — élesen, gyorsan, fölösleges mozdulatok nélkül. Ezután minden visszakerült a helyére, mintha ott sem lett volna.
Másnap reggel Richard asztalán egy boríték feküdt — aláírás és magyarázat nélkül. Csak a tények.
Eltelt néhány perc — és a ház csendjét egy sikoly törte meg. De most Viktória kiabált.
Katalina nyugodtan lépett a szobába. Richard az asztalnál állt, kezében a fényképekkel. Az arca feszült volt, de már kétség nélkül.
— Hol találtad ezt? — kérdezte.
Katalina egyenesen rá nézett.
— A felesége gardróbjában.
Viktória először nevetett, majd tagadott, aztán vádolni kezdett. De minél többet beszélt, annál nyilvánvalóbb lett az igazság.
Richard hallgatott, majd halkan, majdnem hidegen mondta:
— Magad romboltál le mindent.
Néhány nap múlva Viktória elutazott — zaj és búcsú nélkül. Egyszerűen eltűnt.
A ház először lett csendes. Nem feszülten csendes, hanem nyugodt.
A szolgák hangosabban beszéltek, szabadabban mozogtak, könnyebben lélegeztek.
Richard hívta Katalinát.
— Azt akarom, hogy maradj — mondta.
Katalina bólintott mosoly nélkül, szavak nélkül, mert minden már megtörtént.
Katalina nem véletlenül jött ide, és nem csak a munkáért.
Azért jött, hogy az igazság napvilágra kerüljön.
És elérte a célját.
