Egy furcsa, tolakodó hangra ébredtem a fürdőszobából. Először azt hittem, csak képzelődöm. De pár másodperc múlva világossá vált: az új, szép, egyáltalán nem olcsó csaptelepem úgy döntött, ma a saját szabályai szerint él. Egy vékony vízsugár oldalra csapódott, és magabiztosan szétterült a mosdókagylón, azzal fenyegetve, hogy a reggelből kisebb árvíz lesz.
A pánik azonnal elöntött. Felugrottam, felkaptam a törölközőket, elzártam a vizet, majd leültem a kád szélére, próbálva nem hangosan káromkodni. Ilyen pillanatokban különösen élesen érzi az ember, mennyire törékeny tud lenni az a kényelem, amit olyan sokáig épített.
Nem tartozom azok közé a nők közé, akik rögtön segítségért kiáltanak. Csavarhúzót tudok fogni, polcot felszerelni — nem probléma. Az évekig tartó egyedül élés alatt sok mindent meg kellett tanulnom. De a vízvezeték-szerelés számomra az a terület, ahol jobb nem hősködni. Egy rossz mozdulat — és már nemcsak nálam, hanem az alsó szomszédnál is felújításra lesz szükség.
Megnyitottam a szerelős alkalmazást, leírtam a problémát, és megnyomtam a „megrendelés” gombot.
Amikor visszahívtak, a hang furcsán ismerősnek tűnt. Egy pillanatra megmozdult bennem valami, de ilyen helyzetben nem elemzi az ember a hanglejtést. Csak azt akarja, hogy megszűnjön a csöpögés. Bediktáltam a címet, majd letettem a telefont.
Egy óra múlva megszólalt a csengő.
Ajtót nyitottam — és szó szerint ledermedtem.
Az ajtóban a volt férjem állt. Márk. Az az ember, aki hét évvel ezelőtt összepakolta a holmiját, azt mondta, hogy unalmassá, kiszámíthatóvá és „túl földhözragadttá” váltam, majd elment egy „fiatal, könnyed és inspiráló” nőhöz.
Azóta nem láttuk egymást. A fiunk felnőtt. Tartásdíjra nem volt szükség. Nem köszöntött ünnepeken, nem érdeklődött, hogyan élünk. Az életemben egyszerűen nem létezett.
Most pedig ott állt az előszobámban egy szerszámosládával.
Megöregedve. Soványan. Szürke arccal és fáradt szemekkel. Munkásdzsekiben, tele zsebekkel, és sokat megélt cipőkben.
Én pedig ott álltam az új lakásomban. Abban a lakásban, amelyért egyedül fizettem. Amit én választottam ki, én újítottam fel, én rendeztem be, esténként holtfáradtan zuhantam le, mégis azzal az érzéssel, hogy végre a saját életemet élem.
— Anna? — hunyorgott. — Tényleg te vagy az?
— Én — válaszoltam nyugodtan. — Gyere be, ha már itt vagy.
Meglepett a saját nyugalmam. Belül minden összeszorult, kívül mégis higgadt és összeszedett voltam, mintha csak egy idegen szerelő állna előttem.
Szótlanul ment be a fürdőszobába, nem próbált beszélgetést kezdeményezni. Gyorsan és magabiztosan dolgozott. Látszott, hogy a kezei még emlékeznek a szakmára. Tíz perc múlva a víz elállt, és a lakásban újra csend lett.
— Otthonos — mondta, miközben megtörölte a kezét. — Látszik, hogy sokat beletettél.
— Mennyivel tartozom? — kérdeztem.
Zavarba jött, megvakarta a tarkóját.
— Ugyan már… Talán megihatnánk egy teát? Végül is nem vagyunk idegenek.
Bólintottam. Engem is érdekelt, hová vezet ez az egész.
A konyhában megállt, lassan leült az asztalhoz, és végighúzta a kezét a munkalapon, mintha ellenőrizné, valódi-e.
— Jól élsz — mondta, nem is próbálva eltitkolni az irigységet.
— Normálisan — feleltem. — Dolgozom. Nyugodtan élek.
— És a magánélet? — kérdezte óvatosan. — Újra férjhez mentél?
— Nem. Így is jó nekem.
Bólintott, ivott egy korty teát, majd hirtelen beszélni kezdett. Hosszan. Szétesetten. Arról, hogy semmi sem alakult jól. Hogy az a bizonyos „fiatal és inspiráló” túl követelőzőnek bizonyult. Hogy az élet vele állandó versennyé vált. Hogy el kellett költöznie. Hogy most megint az anyjánál lakik, és alkalmi munkákból él.
Hallgattam.
Aztán felállt, körbejárt a szobában, ránézett a kanapéra, a tévére, az ablakokra.
— Otthonos nálad — mondta már más hangon. — Érezni, hogy itt van egy igazi háziasszony.
Felém fordult, és a tekintetében felvillant valami kellemetlen, ragadós érzés.
— Tudod, Anna — kezdte lágyan. — Gondolkodtam… Talán ez egy jel. Mindketten egyedül vagyunk. Te is egyedül élsz, én is. Minek bonyolítani?
Hallgattam.
— Újrakezdhetnénk — folytatta. — Mindent elfelejthetnénk. Sok mindent megértettem. Akkor fiatalok voltunk, buták.
Megállt egy pillanatra, majd hozzátette:
— Talán beköltözhetnék hozzád. Egy nőnek mégiscsak kell egy férfi a házba. Egy gazda. Segítenék a ház körül, a javításokban. Ketten könnyebb.
Lassan felálltam a székről.
És hirtelen nagyon tisztán megértettem, mit érzek. Nem sértettséget. Nem fájdalmat. Hanem őszinte döbbenetet attól, mennyire meg vannak győződve egyes férfiak arról, hogy nekik mindig jár valami. Hogy el lehet menni, évekre eltűnni, majd visszatérni, és egyszerűen elfoglalni egy kényelmes helyet.
— Márk — mondtam nyugodtan. — Vedd a ládádat.
— Hogy érted?
— Szó szerint. Vedd a szerszámaidat, és menj.
Zavartan nézett rám.
— Komolyan mondod? Gondold át. Egyedül nehéz. Ki segít majd? Ki véd meg?
Ránéztem, és hirtelen világosan láttam a különbséget kettőnk között. Ő csak keresett egy helyet, ahová kapaszkodhat. Én viszont már régóta a saját lábamon álltam.
— Viszontlátásra — mondtam, és kinyitottam az ajtót.
Motyogott valamit hálátlanságról és nehéz természetről, de már nem hallgattam.
Amikor az ajtó becsukódott, a falnak támaszkodtam, és mélyet lélegeztem.
A tükörből egy nő nézett vissza rám, aki maga építette fel az életét. Aki nem vár „gazdára”. Akinek nincs szüksége senki engedélyére ahhoz, hogy boldog legyen.
Néha a voltak pontosan akkor térnek vissza, amikor végre minden rendben van nálad. Mintha bennük megszólalna valamilyen belső jelzés.
És minden alkalommal ugyanazt mondják:
— Kezdjük újra.
