Három éve volt házas, és minden éjjel a férje átment az anyjához.
Egyik éjszaka úgy döntött, követi őt – és felfedezte az igazságot, ami örökre megváltoztatta a szerelemről alkotott képét.
Amikor Marisol feleségül ment Diegóhoz, úgy érezte, végre értelmet nyert az élete. A férfi megbízható, jószívű és nyugodt ember volt, akire mindig lehetett számítani.
Minden reggel munkába ment, este pedig hazatért – fáradtan, de mindig figyelmesen és gyengéden.
Nem sokkal az esküvő után azonban Marisol észrevett valami furcsát.
Minden éjjel, amikor már elaludt, a férje felkelt, kiment a szobából, és az anyja hálószobája felé indult.
Eleinte azt hitte, csak beszélni akarnak vagy talán segít neki valamiben, de idővel ez mindennapos szokássá vált.
Egyetlen éjszaka sem telt el másképp.
– Három éve vagyunk házasok – gondolta Marisol. – És ő még mindig az anyjához megy. Miért?
Nem akart veszekedést, de belül egyre jobban nyugtalanította a dolog.
Mindenki dicsérte a férjét:
– Csodálatos ember! Milyen gondoskodó férjed van!
Marisol csak halványan mosolygott, képtelen volt beismerni még önmagának is, hogy nyugtalan és bizonytalan.
Egy álmatlan éjszakán végül nem bírta tovább, és úgy döntött, követi őt.
Az óra kettőt mutatott. Diego csendben felkelt az ágyból és kiment a szobából.
Marisol nesztelenül követte a folyosón.
A férfi kinyitotta az anyja szobájának ajtaját és becsukta maga mögött.
Marisol megállt, fülét az ajtóhoz szorította, és meghallotta doña Teresa fáradt, remegő hangját:
– Fiam, hozd ide a kenőcsöt, kérlek… megint fáj a hátam.
– Persze, mama – felelte Diego, hangjában gyengédség csengett.
Marisol óvatosan résnyire kinyitotta az ajtót, és megdermedt.
Diego az ágy szélén ült, kesztyűben, és gyógykenőcsöt kent az anyja hátára.
Doña Teresa bőre kipirosodott, és az arcán fájdalom tükröződött.
– Sajnálom, mama, hogy nem tudom elvenni a fájdalmadat – mondta halkan Diego.
– Már nős vagy, fiam – suttogta az asszony. – Nem akarom, hogy a feleséged rosszul érezze magát miattam.
– Meg fog érteni, mama – válaszolta. – A lényeg, hogy neked jobb legyen.
Marisol az ajtó mögött állt, és nem tudta visszatartani a könnyeit.
Évekig kételkedett a férjében, nem tudva, hogy éjszakánként csak beteg anyját ápolta, próbálva enyhíteni a szenvedését.
Másnap reggel, amikor Diego elment dolgozni, Marisol elment a gyógyszertárba.
Vett egy gyengéd kenőcsöt és tiszta törölközőket, majd bekopogott doña Teresa ajtaján.
– Mama – mondta halkan –, engedd meg, hogy én segítsek. Mától én kenem be a hátad, hogy Diego kicsit pihenhessen.
Doña Teresa hálásan és meglepetten nézett rá.
– Köszönöm, lányom… köszönöm – suttogta.
Aznap éjjel, három év óta először, Diego végigaludta az éjszakát a felesége mellett.
Megfogta a kezét, és azt mondta:
– Köszönöm, hogy megértettél.
– Bocsáss meg, hogy eddig nem értettem – felelte Marisol.
Attól a naptól kezdve Marisol minden este meleg vizet készített és segített az anyósának.
Idővel doña Teresa állapota javult, és a házban ismét öröm uralkodott.
Diego, megszabadulva a bűntudattól, még figyelmesebb és szeretőbb férjjé vált.
Marisol pedig egy este így gondolta:
„Ha azon az éjjelen nem követtem volna őt, talán soha nem tudtam volna meg, mekkora szíve van annak a férfinak, akit választottam.”
Néha az igazi szerelem nem a hangos szavakban, hanem a csendes tettekben rejlik.
Az igazi bizalom a megértéssel kezdődik.
