Ma reggel minden úgy kezdődött, mint máskor. Felébredtem, nyújtózkodtam, majd lassan a konyhába indultam egy csésze kávéért. A szobában még reggeli csend uralkodott, a nap csak most kezdett áttörni a függönyökön. De amint átléptem a konyha küszöbét, a szívem hirtelen összeszorult: a falon, ahol a konyha a nappalival találkozik, valami furcsát vettem észre. Egy repedésből rózsaszínes anyag bukkant elő a felszínre. Olyan volt, mintha élő lény lenne, lassan duzzadt szemem láttára. Hideg futott végig a hátamon — az aggodalom érzése erősebb volt, mint valaha elképzeltem.
Albérletben élek, és az első gondolatom az volt, hogy felhívom a tulajt. Alig fél óra múlva meg is érkezett. Először csak gyorsan ránézett a falra, majd összehúzta a szemöldökét, de nyugodt hangon mondta:
— Ez csak régi szerelőhab. Semmi vész.
Felvette a kesztyűt, fogott egy szalvétát, óvatosan letörölte a falról az anyag egy részét, majd távozott, mintha semmi sem történt volna. De nem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, hogy valamit titkol. A kapkodása, a gyors távozás iránti vágy, anélkül, hogy részleteket mondott volna — mindez gyanút keltett. Miért nem javasolta, hogy nézzük meg alaposabban? Miért nem hívott szakembert?
Amikor elment, felvettem a kesztyűt, bekapcsoltam a zseblámpát, és óvatosan belestem a résekbe. Ebben a pillanatban megállt a szívem: valami mozogott odabent. Eleinte azt hittem, a szemem csal, de a mozgás megismétlődött. A szag gyenge volt, de kellemetlen, enyhén rothadt, és minél tovább néztem, annál erősebb lett az aggodalom érzése.
Fotót készítettem, és elküldtem egy biológus ismerősömnek. Néhány óra múlva visszahívott, és megerősítette a félelmeimet: úgy tűnik, hogy gombatelepről van szó, gombahálózattal, esetleg apró rovarokkal, amelyek a tömítőanyagot és a fal melegét használják élőhelyül. Szerinte az ilyen telepek évekig is fejlődhetnek, különösen rosszul szellőző helyiségekben, és ha nem távolítják el időben, veszélyesek lehetnek az egészségre — különösen a légzőrendszerre.
Rájöttem, hogy itt maradni nem biztonságos. Másnap elkezdtem összepakolni a dolgaimat, és elköltöztem. A tulaj nem válaszol a hívásaimra, ami még jobban fokozta a szorongásomat.
Azóta állandóan ezekre a gondolatokra térek vissza. Mi van, ha ez nem csak gombák? Miért sietett olyan nagyon, hogy mindent letöröljön, és miért tagadta a vizsgálatot? Mit rejthet még ez a fal? Néha úgy érzem, jobb lett volna, ha nem tudom a választ ezekre a kérdésekre…
Ez az eset megtanította, hogy alaposabban figyeljek a lakásra. Még a kisebb repedések vagy furcsa foltok a falakon is veszélyt rejthetnek. Most mindig alaposan ellenőrzöm a lakást a beköltözés előtt, és figyelek a nedvesség, penész vagy furcsa szagok jeleire. Az egészség a legértékesebb, és soha nem szabad figyelmen kívül hagyni a figyelmeztető jeleket, még akkor sem, ha a tulaj azt mondja: „semmi baj nincs”.
Minden reggel, amikor a új lakásomban kávét főzök, eszembe jut az a rózsaszínes anyag a falon, és az az érzés, hogy tehetetlen vagyok, ami akkor eluralkodott rajtam. Ez az élmény megtanított, hogy bízzak a megérzéseimben, és ne hunyjam be a szemem a veszélyek előtt. Néha éppen a részletekre való odafigyelés ment meg minket olyan kellemetlenségektől, amikről még csak fogalmunk sincs.
