Reggel hatkor az anyós hirtelen lehúzta rólam a takarót.
— Kelj fel, lustalány! Enni akarok! — mondta elégedetlen hangon. — Meddig akarsz még aludni? A ház magától nem takarítódik ki!
Lassan kinyitottam a szemem. Zúgott a fejem, a testem idegennek tűnt, a karjaim olyan nehezek voltak, mintha ólommal lennének tele. Ez volt a terhességem harmadik hónapja — a legnehezebb. Folyamatosan aludni szerettem volna, de amint becsuktam a szemem, jöttek a hányinger és a hátfájás.
Próbáltam elkerülni a konfliktust. A férjem korán indult dolgozni reggel, én pedig az anyósommal maradtam otthon. Náluk laktunk, mert gyűjtöttünk a saját lakásunkra. Úgy tűnt, hogy ez ideiglenes, de hetente egyre inkább az „ideiglenes” „határozatlan idejűvé” vált.
Az anyósom a régi iskola embere volt — szigorú, hangos, biztos a maga igazában. Fiatalon ő is kemény éveken ment keresztül, sokat dolgozott, egyedül nevelte a fiát. Úgy vélte, a nő erejét az határozza meg, mennyit bír panasz nélkül.
— A mi időnkben egészen a szülésig robotoltunk, orvosok nélkül! — szeretett ismételgetni.
Minden reggel ugyanúgy kezdődött: léptei a folyosón, nyikorgó ajtó, elégedetlen sóhaj és a mondat:
— Na, megint alszol? Már reggel van, és te még mindig feküdsz!
Fáradtan mosolyogtam, próbáltam nem vitatkozni. De belül minden lassan összeszorult. Nem akartam veszekedni, nem akartam, hogy a férjem két tűz közé kerüljön. Csak azt szerettem volna, ha valaki megértené, milyen nehéz nem fizikailag, hanem lelkileg, amikor valaki a gyengeségedet hibáztatja, amit nem tudsz elkerülni.
Egy reggel éreztem, hogy már nem bírom. Nem haragtól — kétségbeeséstől. Egész éjjel hányinger gyötört, alig aludtam. Amikor hajnalban belépett a szobába a szokásos:
— Kelj fel, éhes vagyok! —
egyszerűen nem bírtam tovább.
— Anya, rosszul vagyok — suttogtam. — Egész éjjel hánytam…
— Hagyd abba a panaszkodást! — vetette oda ingerülten. — A nők szültek, és nem nyafogtak!
Kiment, én pedig ott maradtam, a földre nézve. Könnyek gördültek maguktól az arcomon. Hirtelen nem magamtól féltem — a gyerektől féltem. Attól a gyengédségtől, amit elveszíthettem volna, ha hagyom, hogy a keserűség uralkodjon.
Aznap sokat gondolkodtam. Kiabálhattam volna, összepakolhattam volna a holmimat, de valami belül azt súgta: „Nem így. Szóval ne győzd le, hanem a szíveddel.”
Másnap reggel korábban keltem, mint ő. Lassan, a gyengeségen keresztül elkészítettem a reggelit, megsütöttem a kedvenc káposztás pogácsáit, és hagytam az asztalon egy cetlit:
„Anya, ne haragudj. A lehető legjobban próbálkozom. Csak néha nehéz nekem. Remélem, megértesz.”
Amikor felébredt, én már a szobában feküdtem. Hallottam a szék nyikorgását a konyhában, a papír susogását. Aztán — csend. Néhány perc múlva az ajtó lassan kinyílt.
— Miért nem eszel? — kérdezte, már ingerültség nélkül.
— Nincs erőm — válaszoltam őszintén. — De szerettem volna, hogy örülj neki.
Állt az ajtóban, majd lassan belépett.
— Te mindezt egyedül csináltad? Ilyen állapotban? — hangja lágyabb lett. — Bolondka… Meg kellett volna mondanod.
Attól a naptól kezdve más lett otthon. Abbahagyta, hogy hajnalban felébresszen. Néha ő készítette elő a vizet a teához, reggel halkan kopogott az ajtón:
— Ha felkelsz, gyere le, reggelit készítettem.
Közöttünk megjelent egy szünet, de már nem hideg volt, hanem meleg — mint azok között az emberek között, akik elkezdik meghallani egymást. Még mindig tudott morgolódni, de a hangjában már ott volt a törődés.
Néhány hónap múlva a férjemmel kibéreltünk egy lakást. A költözés örömteli volt, de kicsit szomorú is — végül is elmentünk attól a személytől, akivel majdnem egy évig egymás mellett éltünk.
Néhány hét múlva az anyós meglátogatott. A kezében egy üveg lekvár, sütemény és a kedvenc mondatai voltak:
— Tudod, csak azt akartam, hogy minden rendben legyen. De néha jobb csak megölelni.
Mosolyogtam. A szemében már nem volt merevség — csak fáradt melegség és egy kis bűntudat.
Teát ittunk, és halkan, mintha magának beszélne, mondta:
— Akkor sokat gondolkodtam. Régen azt hittem, a szeretet szigorúság. Most már értem — néha az embernek nem erőre, hanem támogatásra van szüksége. Még ha csendben van is.
Ránéztem, és hirtelen hálát éreztem. Mindenért — a nehéz napokért és ezekért a szavakért is.
Néha az élet fájdalmon keresztül tanít, de az igazi változások akkor történnek, amikor valaki nem haraggal, hanem jósággal reagál.
Nem győztem le őt — egyszerűen kinyitottam az ajtót, mögötte megértés várt.
És most, amikor a karomban tartom a lányunkat, arra gondolok: ha egyszer ő is szembesül a meg nem értéssel, mellette szeretnék lenni nem váddal, hanem melegséggel. Mert csak a jóság teszi az igazi családot.
