A férjem és én 35 évet éltünk együtt. Jelenleg 55 éves vagyok, ő pedig 57. Ezen évek alatt három gyermekünk nőtt fel: egy csodálatos fiunk és két gyönyörű lányunk. Kívülről a házasságunk példaképnek tűnt, mindenki azt hitte, hogy minden rendben van. De valójában a helyzet teljesen más volt, és hosszú ideig nem akartam észrevenni.
A férjem szinte soha nem dolgozott. Néha besegített a barátjának mechanikusként, de ez ritkán történt. A többi időt a tévé előtt töltötte, panaszkodott az életére. Mindenkit szidott, irigyelt a szomszédokra, akiknek új autójuk volt, és folyamatosan kritizált engem és a házat a rendetlenség miatt. Ezek a folyamatos megjegyzések elviselhetetlenné váltak számomra, de évek alatt hozzászoktam, és már nem is vettem őket komolyan. Nem vettem észre, hogy ez a helyzet hogyan rombolja le belülről.
Amikor a férjem elment egy másik nőhöz, sokk volt számomra. Ő sokkal fiatalabb volt nálam, nem volt több 40 évnél. Ez a legjobban megsebzett, mert nem értettem, hogyan történhetett meg. De váratlanul, saját magamat meglepve, olyan döntést hoztam, ami mérföldkővé vált az életemben.
Minden szenvedés ellenére hamar rájöttem, hogy a férjem távozása valójában igazi felszabadulást jelentett számomra. Igen, a fájdalom erős volt, de napról napra kezdtem megérteni, hogy most van esélyem egy új életre. Nem csupán egyedül maradtam — szabad lettem. Szabad a folyamatos kritika, a panaszkodás és minden olyan dologtól, ami lefelé húzott. Megértettem, hogy jól érzem magam egyedül, és őszintén szólva már nem is szeretnék új kapcsolatokat keresni. Mert most már tudom, hogy először is magamról kell gondoskodnom.
Életem során mindig a férjemnek, a gyermekeimnek, a háznak és mindenkinek másnak szenteltem az időmet, elfeledkezve saját magamról. Azt hittem, hogy a feleség és anya kötelességei fontosabbak, mint a saját vágyaim és szükségleteim. De most már rájöttem, hogy a kapcsolatokban egyensúlyra van szükség. Nemcsak a partnerre kell vigyázni, hanem saját magunkra is.
Mindezek alatt a férjem hozzászokott, hogy mindig ott vagyok mellette és gondoskodom róla. Mint valami természetes dolgot kezelte ezt, és amikor én kértem támogatást, az ő figyelme az én érzéseimre eltűnt. Az ő kritikája viszont nem változott. Nem vette észre, hogy én is egy ember vagyok, saját érzésekkel és szükségletekkel.
A válás után a lányaim lettek a támaszaim. Melletteim voltak, támogattak, és emlékeztettek arra, hogy az élet nem ér véget, hogy folytatódik, annak ellenére, hogy sok nehézségen mentem keresztül. Most több időm van magamra, csinálhatom, amit akarok, és élvezhetem az életet. Rájöttem, hogy a boldogság nem attól függ, hogy van-e mellettem valaki, és most már boldog vagyok magam miatt.
Úgy döntöttem, hogy soha nem fogom megbocsátani a férjemnek, és nem engedem, hogy visszatérjen az életembe. Megérdemlem, hogy boldog legyek, és többé nem fogok feláldozni magam másokért.
