Két évig randiztunk, és azt hittem, hogy tökéletesen ismerem a jövendőbeli férjemet, Davy-t. Jó munkája volt, saját lakása, autója, és figyelmes volt velem.
Azonban egy évvel a házasság után úgy döntöttem, hogy elválok, mert David abbahagyta az alapvető higiéniai szabályok betartását.
Nem éltünk együtt állandóan, de gyakran töltöttük az éjszakákat az ő házában. Nem voltak olyan jelek, amelyek problémára utaltak volna. Amikor teherbe estem, megkérte a kezem, és úgy döntöttünk, hogy családot alapítunk.
Bár már a házasság előtt beszéltünk a gyermekvállalásról, halogattam a házasságot, mert nem hittem, hogy a hivatalos pecsét a papíron bármit is változtatna. El sem tudtam képzelni, hogy a mindennapi élet mennyire meg fog változni a házasság után.
Miután házasodtunk, David azonnal elhanyagolta magát. Fáradtan hazaért, nem vette le a ruháit, és zuhanyzás nélkül elaludt. A gondolat, hogy fürödjön, számára luxus lett. Finoman próbáltam emlékeztetni rá:
„Meg tudnád kérlek venni a zuhanyt lefekvés előtt?” — kérdeztem tőle, remélve, hogy megérti.
„Később,” — válaszolta ásítozva, és azonnal elaludt.
De a „később” sosem jött el. Kértem, hogy mosson fogat, vagy mosson lábat, ami már bűzleni kezdett, de ő vagy azt mondta „elfelejtettem”, vagy „nincs időm”, vagy teljesen csendben maradt.
Hónapokig nem mosakodott, amíg nem emlékeztettem rá. Még akkor is ritkán csinálta, mintha nekem szolgált volna.
Szégyelltem magam, amikor a barátaimmal vagy a szomszédokkal voltam.
David továbbra is figyelmen kívül hagyta az alapvető higiéniai szabályokat, és napról napra egyre jobban eltávolodtam tőle. A szeretet eltűnt, helyette a csalódás és az undor vette át a helyét.
Egy idő után rájöttem, hogy ezt már nem tudom tovább elviselni. Igen, azt mondják, hogy a házasság után az emberek ellazulnak, de nem ilyen mértékben! Összepakoltam a dolgaimat, és elmentem.
Sajnálkozás nélkül, nem nézve hátra. Rájöttem, hogy könnyebb és jobb egyedül nevelni a gyereket, mint együtt élni valakivel, aki még magáról sem képes gondoskodni.
