Sok évvel ezelőtt az apa eladta a házát, hogy segítse a fiát, aki nem tudott lakást venni. Viktor a következő javaslatot tette apjának:
„Miért kellene neked ez a ház? Egyedül vagy ott. Mi családot alkotunk, gyerekeink vannak. Velünk fogsz élni, nem fogsz unatkozni”.
Az apa kételkedett, de végül beleegyezett fia kedvéért.
Először minden jól ment, de idővel a helyzet megváltozott. Viktor egyre távolodott, felesége minden apróság miatt idegeskedett, és a lánya úgy nézett a nagyapára, mint egy idegenre.
Hamarosan az öreg rájött, hogy feleslegessé vált. Egy kis sarkot kaptak neki a szobában, és próbált láthatatlan maradni, hogy ne okozzon problémát.
Egy napon Viktor így szólt:
„Apa, van egy fontos esemény. A lányom férjhez megy, és neked el kell költöznöd. Találtunk egy jó idősek otthonát. Kedves emberek dolgoznak ott, biztonságban leszel. Itt nincs hely”.
„Viktor… Eladtam a házat, hogy segítsek neked. Mindent odaadtam, amit volt, mert hittem, hogy úgy fogsz gondoskodni rólam, ahogy én gondoskodtam rólad. Nehéz volt elhagyni azt a házat, de megtettem érted. Most pedig egy idősek otthonába küldesz?”
„Apa, ne aggódj, meglátogatlak. Nem maradsz egyedül”.
Az öreg nem vitatkozott. Tudta, hogy a fia már meghozta a döntést. Ugyanezen a napon elvitték az idősek otthonába.
Eleinte lehangolt volt, nem evett, és nem beszélt. De idővel megszokta. Az idősek otthonában volt egy fiatal ápolónő, aki őszintén gondoskodott róla. Nem mondott szokásos frázisokat, nem nézett rá sajnálattal. Egyszerűen ott volt.
Hat hónappal később az öreg meghalt. Viktor soha nem látogatta meg.
Amikor a jogászhoz hívták, arra számított, hogy megtudja, mi lesz a hagyatékkal. Azonban a végrendeletben nem találta meg a nevét. Minden, amit az apja élete során felhalmozott – egymillió rubelt – azt a bizonyos ápolónőt hagyta.
A jogász egy jegyzetet adott Viktor kezébe, amelyben az apa ezt írta:
„Békésen akartam tölteni életem utolsó éveit. De elárultál. Ezt a pénzt annak adtam, aki velem volt, amikor szenvedtem. Annak, aki törődött velem és emberséget mutatott. Viszlát”.
Viktor többször elolvasta ezeket a szavakat. Csak ekkor jött rá, hogy sokkal többet vesztett, mint a hagyaték. Elvesztette a legközelebbi emberét. De már késő volt.
