– Ez a te szobád, anya. Az A épületben, az első emeleten, a medence közelében. A gyerekek imádni fogják.
– És ti? – kérdeztem, miközben a lányomról a kezében tartott szobakártyára pillantottam.
– Mi Daviddel a C épületben leszünk. – Anna a pálmák, a vízi csúszdák és a teniszpálya felé intett. – Ott csendesebb, és a tengerre is szebb a kilátás.
Néhány másodpercig csak néztem rá, arra várva, hogy elmosolyodjon, és közölje, hogy csak viccel.
– Hogyhogy a C épületben? Hiszen abban állapodtunk meg, hogy együtt lakunk…
– Anya, ne rendezz jelenetet! – Anna lehalkította a hangját, és körülnézett a recepciónál várakozó emberek között. – Mark már hatkor felébred, Sofia pedig álmában is beszél. Te úgyis korán kelsz. Mi Daviddel végre kialudhatjuk magunkat. Csak egy hét az egész. Miért olyan nagy dolog ez?
Miért is lett volna nagy dolog?
Nem tudtam válaszolni neki ott, a hűvös szállodai előcsarnokban, idegen emberek között, akik papucsban és strandtáskával várakoztak. A hosszú repülőút és az egyórás buszozás után sajgott a lábam, és a fáradtságtól nehéznek éreztem a fejemet. Mark a karomba kapaszkodott, Sofia pedig a szoknyámat húzta, mert minél hamarabb el akart jutni ahhoz a vízi csúszdához, amelyet az üvegajtón keresztül pillantott meg.
Elvettem a szobakártyát, magamhoz vettem a gyerekeket, és elindultam megkeresni az A épületet.
Februárban még minden egészen másképp hangzott.
Anna a konyhámban ült, teát ivott, és a telefonján mutogatta a fényképeket: türkizkék medence, fehér napozóágyak, pálmafák és roskadásig megrakott étkezőasztalok.
– All inclusive, anya! Semmivel sem kell majd foglalkoznod. El tudod képzelni? Felkelsz, megreggelizel, aztán mész úszni. Apa halála óta sehová sem utaztál. Megérdemled a pihenést.
James már négy éve nem élt. Néha úgy éreztem, még mindig nem szoktam hozzá a lakás csendjéhez. Régebben reggelente bekapcsolta a rádiót, morgolódott a híreken, és megkérdezte, hová tettem a szemüvegét. Most akár órákig is ültem a konyhaasztalnál anélkül, hogy egyetlen szót szóltam volna.
Három évvel korábban mentem nyugdíjba, miután harminc évet dolgoztam egy tejüzemben. Tizenkét évig műszakvezetőként dolgoztam. Tudtam irányítani negyven ember munkáját egy éjszakai műszakban, megoldani egy pasztőrözőgép meghibásodását, és kiutat találni olyan helyzetekből is, amikor úgy tűnt, minden rosszra fordul.
Azt azonban sosem tanultam meg, hogyan mondjak nemet a lányomnak, amikor mosolyogva rám nézett, és azt mondta:
„Megérdemled.”
A repülőjegyeket én fizettem, és izgatottan vártam az utazást. Anna biztosított róla, hogy mindent eltervezett, a szállodai foglalást pedig ő intézi. Nekem csak össze kellett pakolnom, és időben megjelennem a repülőtéren.
Elküldte a szálloda fényképét, a jegyeket és egy rövid üzenetet arról, milyen csodálatos hetünk lesz a tengerparton. Arról egyetlen szót sem ejtett, hogy külön épületben kapunk szobát.
Még új fürdőruhát is vettem magamnak. Sötétkék volt, apró mintával. Amikor az üzletben a tükör előtt álltam, hosszú idő után először gondoltam arra, hogy talán ez az utazás segít majd újra nőnek éreznem magam, nem csupán anyának és nagymamának, akinek még saját élete is lehet.
Fogalmam sem volt róla, mennyire tévedek.
Másnap reggel Mark tíz perccel hat előtt felugrott az ágyamra.
– Nagyi, már világos van! Keljünk fel! Palacsintát akarok!
Kinyitottam a szemem, és az órára pillantottam. Odakint valóban hajnalodott, de legszívesebben még legalább fél órát feküdtem volna csendben.
– Mark, drágám, várjunk még egy kicsit!
– De éhes vagyok!
Néhány perccel később Sofia is felébredt, és világossá vált, hogy a nyugodt reggelről lemondhatok.
Fél hétkor már az étterem előtt álltunk, és a nyitásra vártunk. Aztán jött a terítőre ömlő gyümölcslé, Sofia, aki nem volt hajlandó tojást enni, és Mark, aki kizárólag csokoládés palacsintát akart. Szalvétával törölgettem az asztalt, próbáltam rávenni az unokámat, hogy legalább egy falat omlettet kóstoljon meg, miközben arra is ügyelnem kellett, hogy Mark ne szaladjon ki az ajtón.
Reggeli után következett a naptej, a kalapok és az úszáshoz való karúszók keresése. Kiderült, hogy Mark a szobában felejtette a szemüvegét, Sofia pedig a kedvenc babája nélkül nem volt hajlandó elindulni a medencéhez.
A gyerekklub tízkor nyitott. Abban reménykedtem, hogy legalább néhány órát nyugodtan pihenhetek majd a tengerparton.
Amikor azonban az animátor kinyújtotta a kezét Mark felé, a kisfiú megijedt, hozzám bújt, és sírni kezdett. Így hát vele kellett maradnom a gyermekmedencénél.
A napozóágy szélén ültem, a törölközőjét tartottam, és figyeltem, ahogy óvatosan leereszkedik a vízbe vezető lépcsőkön. A melegtől annyira fájt a térdem, hogy még a medence lépcsőjén való felmenetel is nehezemre esett. Többször próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de mindig valamelyik gyerek szólított.
Anna és David tizenegy óra körül érkeztek meg. Kipihentek voltak, finom parfümillat lengte körül őket, és kávéscsészét tartottak a kezükben.
– Jó reggelt, anyukám! Na, hogy tetszik? Csodálatos, ugye? – kérdezte a lányom vidáman.
Ránéztem, majd a gyerekekre, akik éppen egy műanyag vödörön veszekedtek.
– Igen, gyönyörű hely – feleltem.
Egy órán át feküdtek a napozóágyakon, mindketten fülhallgatóval a fülükben. Aztán Anna bejelentette, hogy dzsipes kirándulásra indulnak.
– A gyerekek még kicsik, anya. Nagyon rázós lenne nekik, ráadásul borzasztó meleg van. Ugye nem baj, ha velük maradsz?
A választ meg sem várta.
Estére asztalt foglaltak egy à la carte étteremben. Két személyre.
Véletlenül tudtam meg, amikor megkérdeztem, mikor indulunk együtt vacsorázni.
– Ott csak kétfős asztalok vannak – magyarázta Anna, anélkül, hogy a szemembe nézett volna. – Gyorsan eszünk, és már jövünk is vissza.
Megfürdettem a gyerekeket, meséket olvastam nekik a telefonomról, és este kilenc körül elaludtam, Markot a karomban tartva. Néha úgy éreztem, nem is nyaralni jöttem, hanem visszatértem dolgozni. Csakhogy az éjszakai műszak helyett most két kis emberről kellett éjjel-nappal gondoskodnom.
A második nap pontosan ugyanígy telt.
A harmadik is.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy nem kell mindent a szívemre vennem. Hiszen az unokáimról volt szó. Mindennél jobban szerettem őket. De én is ember voltam. Én is arról álmodoztam, hogy úszom egyet a tengerben, könyvet olvasok egy napozóágyon, és legalább egyszer nyugodtan megiszom egy csésze kávét, mielőtt kihűlne.
A gyermekmedencénél ismerkedtem meg Elenával, aki szintén az unokájával érkezett, és vele töltötte az egész délelőttöt. Beszélgetni kezdtünk, miközben a gyerekek a közelben homokvárat építettek.
– Maga is szolgálati úton van? – nevetett fel, miközben naptejjel kente be az unokáját. – Mi, kedvesem, egyszerűen a nyaralás árába beépített bébiszitterek vagyunk.
Vele nevettem. Annyira találó volt, amit mondott, hogy még jó ideig nem tudtam abbahagyni a mosolygást.
– És a szülők hol vannak? – kérdezte.
– Pihennek. Egy másik épületben.
Elena figyelmesen rám nézett, de nem szólt semmit. Csak átnyújtott egy üveg hideg vizet.
Aznap este, amikor visszatértem a szobába, sokáig álltam a zuhany alatt, hogy a gyerekek ne hallják meg a sírásomat. Szégyelltem, hogy azért sírok, mert a saját lányom kihasznált. Még jobban szégyelltem bevallani magamnak, hogy mindezt azért tehette meg, mert én hagytam neki.
A negyedik este kezdődött a minidiszkó. Sofia és Mark az animátorokkal ugráltak a színpad előtt, és a cápáról szóló dalra táncoltak. Nem messze álltam tőlük, tapsoltam, és mosolyogtam a gyerekekre.
Amikor teljesen belefeledkeztek a táncba, úgy döntöttem, elmegyek a bárba vízért.
A bár kerek volt, bougainvilleával befuttatva. A vendégek az asztaloknál ültek, halk zene szólt, a levegőben pedig kávé, citrusfélék és tengeri szellő illata keveredett.
Már éppen indultam vissza, amikor meghallottam egy ismerős hangot.
Az egyik oszlop túloldalán Anna és David ült. Nem vettek észre.
– Szerinted ő semmit sem vesz észre? – kérdezte David. – Az anyád úgy járkál itt, mint egy árnyék.
Megdermedtem, kezemben két üres pohárral.
– Mit kellett volna tennem? Elmondani neki, hogy bébiszitternek hozzuk magunkkal? Akkor nem jött volna el.
– Akkor talán nem is kellett volna eljönnie. Hiszen kettesben akartunk nyaralni. Végre szerettük volna megbeszélni a problémáinkat.
– Nélküle egyáltalán el sem jutottunk volna erre a nyaralásra – felelte halkan Anna.
Csend lett. Azt hittem, témát váltanak, de David ismét megszólalt.
– Azért jöttünk, hogy megmentsük a házasságunkat, de még beszélgetni sem tudunk egymással. Csak fekszünk a napozóágyakon, fülhallgatóval a fülünkben. Te folyton azt figyeled, hol vannak a gyerekek, én pedig állandóan a számlákon gondolkodom. Az anyád meg minden mást elintéz helyettünk.
Anna nem válaszolt.
– Nem akartam, hogy így teljen a nyaralása – tette hozzá David egy kis szünet után. – De mi magunk sem tudjuk, hogyan hozzuk helyre a dolgokat.
Nem akartam tovább hallgatózni.
Visszamentem a színpadhoz a két pohár vízzel. Annyira remegett a kezem, hogy a víz fele a szandálomra ömlött. Sofia észrevett, és integetni kezdett a színpadról, én pedig visszaintegettem neki, mosolyogva, mert ezt legalább jól tudtam csinálni.
Azon az éjszakán egyetlen percet sem aludtam.
„Te úgyis korán kelsz.”
Ezek a szavak újra és újra visszhangoztak a fejemben. Korábban ártalmatlan magyarázatnak tartottam őket. Most már értettem, hogy a lányom számára kényelmes kifogássá váltak: így úgy rendelkezhetett az időmmel, mintha annak semmi értéke sem lenne.
Reggel hatkor felöltöztettem a gyerekeket, és elindultam velük a C épülethez.
Bekopogtam.
Anna pizsamában nyitott ajtót. A szemei duzzadtak voltak. Úgy tűnt, ő sem aludt.
– Anya? Történt valami?
– Jó reggelt, David! – mondtam, miközben benéztem Anna válla fölött. – Kérlek, vidd el a gyerekeket reggelizni. Beszélnem kell a lányommal.
David először rám, majd Annára nézett. Nem kérdezett semmit. A kis Markot a vállára ültette, Sofiát pedig kézen fogta, és elindultak az étterem felé vezető ösvényen.
Annával kiültünk az erkélyére. Az erkély tágasabb volt, mint az enyém, és gyönyörű kilátás nyílt róla a tengerre. Az asztalon két csésze, egy morzsás tányér és egy félig megivott kávé állt.
– Hallottam tegnap a beszélgetéseteket a bárban – mondtam.
Anna az arcába temette a kezét.
Sokáig hallgatott. Nem sürgettem, bár belül összeszorult a szívem. Hallani akartam az igazságot, még akkor is, ha fájdalmas lesz.
Végül megszólalt.
Kiderült, hogy David prémiumát csökkentették, és már egy éve alig tudták fizetni a hiteleiket. Folyton veszekedtek a pénz, a házimunka és a gyerekek miatt. Még az olyan hétköznapi beszélgetésekből is vita lett, mint hogy működik-e a mosogatógép, vagy ki menjen a gyerekekért az óvodába.
Anna attól félt, hogy David egy nap egyszerűen összepakol, és elmegy.
A nyaralás az ő ötlete volt, az utolsó kétségbeesett próbálkozása arra, hogy megmentse a kapcsolatukat. Abban reménykedett, hogy egy hét a tengerparton segít nekik újra felidézni, miért döntöttek annak idején úgy, hogy együtt élik le az életüket. Egy ilyen nyaralás megszervezése azonban nem volt egyszerű számukra, ezért Anna úgy döntött, hozzám fordul.
Pontosabban nem is hozzám fordult, hanem kitalált egy tervet, amelyben az én részvételemnek és az időmnek már előre kijelölte a helyét.
– Miért nem kérdeztél meg őszintén? – kérdeztem halkan.
Anna könnyes szemmel nézett fel rám.
– Mert féltem, hogy nemet mondasz. Emlékszel, amikor apa temetése után megkértelek, hogy vigyázz a gyerekekre egy hétvégén? Azt mondtad, a saját gyerekeidet már felnevelted, és nem akarsz többé mások gyerekeivel foglalkozni.
Emlékeztem.
Emlékeztem arra az estére, a kihűlt teára az asztalon és a végtelennek tűnő fáradtságra. Dühömben mondtam ezt, a gyász kellős közepén, amikor még magamról sem tudtam gondoskodni. Nem akartam megbántani a lányomat. Egyszerűen úgy éreztem, James halála után nekem is jogom van egy kis magányhoz.
Nem tudtam, hogy Anna négy teljes éven át magában hordozta ezeket a szavakat.
– Megkérdezhettél volna még egyszer – mondtam. – Lehet, hogy igent mondtam volna. Szeretem az unokáimat, és soha nem utasítom vissza a segítséget, ha valóban szükség van rám. De hazudtál nekem. Pihenést ígértél, aztán te döntötted el helyettem, hogyan teljen minden egyes napom.
A lányom lesütötte a szemét.
– Tudom.
– Nem, nem tudod. Egész idő alatt egyszer sem kérdezted meg, hogy én mit szeretnék. Úgy gondoltad, hogy nagymamaként bármikor rendelkezésre kell állnom. Most pedig már azt sem tudom, ki vagyok itt: az anyád vagy egy hirdetésből felbérelt bébiszitter.
Anna még keservesebben sírt.
– Már azt sem tudom, ki vagyok én – suttogta. – Annyira elfáradtam, anya. Folyton attól félek, hogy szétesik a családunk. Azt hittem, ha legalább egy hétre kiszakadunk ebből az egészből, újrakezdhetjük.
Ránéztem, és nemcsak azt a felnőtt nőt láttam benne, aki igazságtalanul bánt velem, hanem a kislányomat is, aki egykor minden rossz álom után hozzám szaladt.
Szerettem volna átölelni, és azt mondani neki, hogy minden rendbe fog jönni.
De tudtam, hogy ha most ismét úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, egy hónap vagy egy év múlva ugyanebben a helyzetben találjuk magunkat.
– Megértem, hogy nehéz neked – mondtam végül. – De a problémáid nem jogosítanak fel arra, hogy te rendelkezz az életemmel. Segíthetek, ha megkérsz rá. Vigyázhatok a gyerekekre, amikor van hozzá erőm és kedvem. De többé nem akarok mindenre igent mondani csak azért, mert félek, hogy csalódást okozok neked.
Addig ültünk ott, amíg a nap fel nem emelkedett a szomszédos épület fölé, és az erkélyen elviselhetetlenül meleg nem lett.
– Mit csináljak most? – kérdezte Anna.
– Kezdd valami egyszerűvel. Ma pihenni fogok. Egész nap. Ma ti vigyáztok a gyerekekre.
Meglepődve nézett rám, mintha most hallaná először, hogy ilyesmit is mondhatok.
– Rendben, anya – felelte halkan.
Felálltam, és visszamentem a szobámba.
A recepciónál volt egy kis pult, ahol kirándulásokat kínáltak. Sokáig nézegettem a fényképeket, míg meg nem akadt a szemem egy part menti hajókiránduláson. Szinte az egész napot igénybe vette. Pontosan erre vágytam.
Jelentkeztem, visszamentem a szobámba, felvettem az új fürdőruhámat, magamhoz vettem a törölközőmet, és elindultam a kikötőbe.
Amikor a hajó eltávolodott a parttól, leültem a felső fedélzeten, rendeltem egy teát egy kis, tulipán alakú pohárban, és a partot néztem.
A tenger olyan kék volt, hogy szinte könnybe lábadt tőle a szemem. A szél a hajamat borzolta, a nap melegítette a vállamat, és körülöttem senki sem szólított, senki sem kért meg arra, hogy keressem meg a játékát, és senki sem kérdezte, mikor lesz ebéd.
Teljesen egyedül ültem, és hosszú évek óta először nem éreztem bűntudatot emiatt.
Az egyik öbölben a hajó megállt, az utasok pedig elkezdtek a vízbe ugrálni. Sokáig néztem a tengerbe vezető létrát. Az én koromban már nem vágytam arra, hogy meggondolatlanul kockáztassak, de a víz olyan tisztának és nyugodtnak tűnt, hogy úgy döntöttem, megpróbálom.
Lassan leereszkedtem a lépcsőkön, óvatosan beléptem a tengerbe, és úszni kezdtem.
Régóta nem úsztam nyílt vízben. Most pedig nem kellett mások úszógumijaira figyelnem, gyerekeket számolgatnom vagy minden hívó szóra felkapnom a fejem.
Egyszerűen csak úsztam.
És hirtelen megértettem, mennyire hiányzott ez az érzés: hogy a testem az enyém, az időm az enyém, és nem kell senkinek megmagyaráznom, miért szerzek örömet saját magamnak.
Nem sokkal öt óra előtt értem vissza a szállodába.
A sétányról megláttam őket a strandon. David Marknak segített homokvárat építeni, Sofia az apja lábát temette be homokkal, Anna pedig mellettük ült és nevetett.
Az érkezésünk óta először hallottam nevetni a lányomat.
Nyugodtabbnak tűnt. Nem ellenőrizte percenként a telefonját, nem kereste idegesen a gyerekeket a tekintetével, és nem veszekedett a férjével. David mesélt neki valamit, ő pedig félbeszakítás nélkül hallgatta.
Nem mentem oda hozzájuk. Nem akartam megzavarni ezt a pillanatot, és azt sem akartam, hogy úgy tűnjön, az én áldozatom végre meghozta a gyümölcsét.
Egyszerűen visszamentem a szobámba, és lezuhanyoztam. Ezúttal csak azért, hogy felfrissüljek.
Aznap este először vacsoráztunk együtt mindannyian. Mark a homokvárról mesélt, Sofia megmutatta a parton talált kagylókat, Anna pedig megkérdezte, hogy tetszett a kirándulás.
És valóban meghallgatta a válaszomat.
Rövid, hétköznapi beszélgetés volt, semmi különös. Mégis észrevettem, hogy a lányom többé nem tekinti magától értetődőnek a jelenlétemet.
A hét hátralévő részében a gyerekek délig velem töltötték az időt, utána pedig visszamentek a szüleikhez. Néha együtt mentünk a medencéhez, máskor meséket olvastam nekik a pálmafák árnyékában. De most már magamra is jutott időm.
Egyik nap Sofia maga kérdezte meg, alhat-e az anyukájával. Ott is maradt nála. Mark továbbra is engem választott szívesebben. Nem bántam, de megtanultam kimondani, hogy nekem is szükségem van pihenésre.
És tudjátok, mi volt a legmeglepőbb?
A világ nem dőlt össze.
A gyerekek nem szerettek kevésbé. Anna nem haragudott meg rám örökre. David nem nevezett önzőnek. Egyszerűen elkezdtek maguk gondoskodni arról, amit korábban észrevétlenül rám hárítottak.
Az indulásunk előtti utolsó napon az étterem teraszán ültünk. Anna sokáig forgatta az ujjai között a kanalat, majd végül megszólalt.
– Anya, bocsáss meg. Tényleg csak arra gondoltam, hogyan menthetném meg a házasságunkat. Rád egyáltalán nem gondoltam.
– Tudom – válaszoltam. – De legközelebb egyszerűen mondd el az igazat. Akkor is, ha azt hiszed, nemet mondok.
Bólintott.
Szeptemberben Anna felhívott, és elmesélte, hogy Daviddel párterápiára jelentkeztek. Még mindig nem könnyű nekik, de legalább beszélgetnek egymással. Néha összevesznek, néha ismét nem értik meg egymást, de most már együtt próbálják megoldani a problémáikat.
Örültem nekik. Azt akartam, hogy a lányomnak sikerüljön, de többé nem éreztem úgy, hogy nekem kell mindenáron egyben tartanom a családját.
Megköszöntem neki.
Nem azért, mert meg akartam büntetni, vagy bűntudatot akartam kelteni benne. Egyszerűen most először értettem meg igazán, hogy a szeretet nem kötelez arra, hogy csendben elfogadjak mindent, amit felajánlanak nekem, még akkor sem, ha a hozzám legközelebb álló embertől érkezik.
Valóban korán kelek. Az éjszakai műszakokból megmaradt szokás nem tűnt el.
De most már a reggel hatkor elfogyasztott első csésze kávé kizárólag az enyém.
Néha leülök az ablak mellé, és megnézem a hajókiránduláson készült fényképeimet. Eszembe jut, ahogy a nyílt vízben úsztam, anélkül, hogy a part felé pillantgattam volna, és ahogy hosszú idő után először szabadnak éreztem magam.
Továbbra is szeretem a lányomat. Továbbra is imádom az unokáimat. És ha Anna egyszer felhív, és segítséget kér, valószínűleg igent mondok.
De most már tudok valamit: segíteni a szeretteinknek és közben megfeledkezni önmagunkról két teljesen különböző dolog.
Senki, még a legközelebbi és legkedvesebb ember sem döntheti el helyettem, hogyan töltöm a saját nyaralásomat, és kinek ajándékozom oda az életem legértékesebb óráit.
