Anna a nappali közepén állt, és a padlóra nézett — világos, szinte tükörsima, fényesre polírozott. Reggel már feltörölte, aztán még egyszer a nap folyamán, mert Márta azt mondta, hogy „így lesz illendőbb”. Anna mindig igyekezett, még akkor is, ha tudta, hogy hiába.
A kezében nehéz kristály salátástál volt. Az ujjai kissé fájtak a feszültségtől, de nem engedte el a tálat, mintha félt volna, hogy ha elengedi, valami belül teljesen szétesik.
— Egyértelműen mondtam — szólalt meg a nyugodt, hideg hang. — Fel kell törölni a padlót. És egyébként… jobb lenne, ha eltűnnél.
Anna lassan fordította a fejét.
Márta az ablak melletti fotelben ült. Egyenes háttal, gondosan rendezett haj, hibátlan smink. Úgy nézett ki, mintha nem egy családi estére, hanem egy hivatalos fogadásra készülne. A tekintetében nem volt harag. Csak annak az embernek a magabiztossága, aki rég eldöntötte mások helyett.
— Ma ünnep van — folytatta Márta. — Vendégek jönnek. Nem akarok felesleges feszültséget. Fáradt vagy, nem nézel ki a legjobban. Ez rontja a hangulatot.
Anna nyelt egyet.
— Milyen értelemben „eltűnni”? — kérdezte halkan.
— Szó szerint — válaszolta Márta. — Tedd rendbe a helyet, aztán tűnj el. Így lesz a legjobb mindenki számára.
A salátástálban a kanál halk koppanással érintette az üveget. A hang túl hangosan csengett a csendben.
A szobában a fenyő, a ünnepi ételek és a drága parfüm illata keveredett. Minden tökéletesen előkészítve. Minden — kivéve őt.
A kanapén Markus ült. Kényelmesen hátradőlt, a kezében telefon. Nem azonnal emelte fel a tekintetét.
Anna érezte, hogy a szíve alatt finoman mocorog a baba. Ez a kis mozdulat volt az egyetlen, ami megakadályozta, hogy elveszítse az egyensúlyát.
— Markus… — mondta. — Hallasz engem?
Felnézett, mintha valami fontos dolog elvonta volna a figyelmét.
— Ne kezdj — mondta fáradtan. — Anyád csak azt akarja, hogy a este nyugodtan teljen.
— És én? — Anna tett egy lépést előre. — Én is része vagyok ennek a háznak.
— Voltál — válaszolta röviden. — Most minden megváltozott.
E szavak nem voltak haragosak, nem voltak érzelemmel teliek. Éppen ezért vágtak a legmélyebben.
Anna felidézte, hogyan ismerkedtek meg. Hogyan mondta Markus, hogy értékeli a nyugalmát. Hogyan ígérte, hogy soha nem lesz egyedül. Hogyan mondta, hogy a család a legfontosabb.
A folyosóról Sofia lépett ki. Magabiztosan, nyugodtan, mintha már régóta érezte volna itt magát a ház úrnőjének. A kezében irattartó mappa volt.
— Minden készen áll — mondta lágy hangon. — Csak alá kell írni.
Letette a mappát az asztalra.
— Írd alá a követelésekről való lemondást — tette hozzá Márta. — Nem akarunk komplikációkat. A dolgaid már össze vannak csomagolva. Az ajtó mellett vannak.
Anna érezte, ahogy lassan nő a belső hideg.
— Terhes vagyok — mondta halkan. — Ez számotokra semmit sem jelent?
Márta kissé vállat vont.
— Ez a te helyzeted.
Markus felállt, és odament a bárhoz.
— Nem vagyok kész ilyen felelősségre — mondta anélkül, hogy hátrafordult volna. — Mondtam már.
Anna nézte őket, és hirtelen rájött: már nincs itt. Nem fizikailag — belül. Üres hellyé vált.
Valami bent „kattant”. A félelem eltűnt. A könnyek nem jöttek. Csak a tisztánlátás maradt.
Odament az asztalhoz, kinyitotta a mappát, és alaposan elolvasta a dokumentumokat. Aztán fogott egy tollat, és aláírta. A kezei nyugodtak voltak.
— Nem azért megyek el, mert nektek van igazatok — mondta higgadtan. — Csak azért, mert már nem akarok ott lenni, ahol kikaptam a helyem.
Az ajtó mellett álltak a csomagjai. Anna ránézett, és rájött, hogy nem fog elvinni egyet sem.
A kulcsokat gondosan a komódra tette.
— Kellemes estét — mondta, és kilépett.
A hideg levegő arcul csapott. Anna lassan ment, nem nézett vissza. A hó ropogott a lába alatt, a légzése szapora volt, de minden lépéssel belül egyre csendesebb lett.
Nem tudtak egy dolgot. Anna tudatosan egyszerűen élt. A lakás egy cég nevére volt bejegyezve, amelynek ő volt a tulajdonosa. Hallgatott, mert szeretetet akart, nem kényelmet.
Megállt, elővette a telefont, és tárcsázott egy számot.
— Kezdhetjük — mondta nyugodtan.
Pár nap múlva hivatalos levelek érkeztek az otthonba. Aztán — emberek mappákkal, bélyegzőkkel és egyenletes hanggal.
— Kérem, hagyják el az ingatlant — mondta a képviselő. — Korlátozott időtök van.
Márta először az életében zavartan állt.
— Ez tévedés… — mondta. — Mi itt élünk…
Anna az oldalán állt. Nyugodt. Összeszedett.
— Ez az én lakásom — mondta halkan. — Csak sokáig nem beszéltem róla.
Markus elsápadt.
— Anna… beszélnünk kellene…
— Már beszéltünk — válaszolta.
— Tíz perce van — ismételte meg a képviselő. — Csak személyes tárgyak.
Sofia hallgatott, lehajtott fejjel.
Amikor az ajtó becsukódott, Anna egyedül maradt a üres lakásban. A csend mély, igazi volt. Lassan végigsétált a szobákon, kinyitotta az ablakokat, friss levegőt engedve be.
Eltelt az idő.
Anna a városon kívüli ház teraszán ült, a karjában tartva a fiát. Béke volt, nyugodtan aludt, hozzá simulva. A nap lágyan világította meg a környezetet.
Az eget nézte, és békét érzett.
Néha arra kérnek, hogy tűnj el.
És te egyszerűen visszakapod az életedet.
És ez a legerősebb válasznak bizonyul.
