Az esküvői szertartás során a vőlegény lassan megemelte a menyasszony fátylát, hogy megcsókolja őt – de a csipkés anyag alatt valamit látott, amitől teljesen megdermedt.
A terem fehér szalagokkal és friss virágokkal volt feldíszítve. A rózsák illata betöltötte a levegőt, keveredve a gyertyák enyhe, édes illatával. Halk zene szólt, amely meghitt, ünnepi hangulatot teremtett. A vendégek lélegzet-visszafojtva figyelték minden mozdulatot, mintha megérezték volna, hogy ez a pillanat felejthetetlen lesz.
A vőlegény az oltár előtt állt, idegesen szorongatta a kezét, ujjai a zakó gombjain játszottak. Attól a naptól fogva álmodott erről a pillanatról, amikor először találkozott vele — a fátyol alatti arc látványa kellett volna, hogy boldogságának csúcspontja legyen.
A pap kimondta az utolsó szavakat, és csend lett a teremben. A vőlegény lassan felemelte a kezét, hogy megemelje a csipkés fátylat, és egy pillanatra úgy tűnt, megállt az idő. A szíve vadul vert, a levegő is elakadt benne az izgalomtól. De amikor a fátyol felemelkedett… a szeme elkerekedett, és ajkai megremegtek.
Előtte nem az a nő állt, akivel az elmúlt két évet együtt töltötte. Az arc hasonló volt, de mégis idegen. Először azt hitte, valami tréfa, furcsa játék, de a nő halkan megszólalt:
— Bocsáss meg, muszáj volt ezt megtennem…
Hamar kiderült, hogy az igazi menyasszony kisebb balesetet szenvedett útközben a templom felé. A telefonja összetört, ezért nem tudta értesíteni senkit. Hogy ne kelljen félbeszakítani a ceremóniát és elkerülni a botrányt, a húga úgy döntött, ideiglenesen helyettesíti őt. Abban reménykedett, hogy a szertartás csak jelképesen zajlik majd le, és mindent elmagyaráznak később.
A vőlegény döbbenten állt, nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. A vendégek suttogni kezdtek, a pap pedig láthatóan nem tudta, mit tegyen.
Ekkor hirtelen kinyílt az ajtó. A valódi menyasszony állt ott — bekötött kézzel, könnyekkel a szemében és remegő hangon:
— Sajnálom… elkéstem.
A terem halk morajjal telt meg — meglepetéssel, meghatottsággal. A vőlegény összeszedte magát, odalépett hozzá, lehúzta a gyűrűt a nővér ujjáról, és elmosolyodott:
— Most már minden a helyére került.
Óvatosan a valódi menyasszony ujjára húzta a gyűrűt. Abban a pillanatban a feszültség eloszlott, és helyét tiszta öröm vette át. A vendégek mosolyogtak, néhányan titokban letörölték könnyeiket. Még a pap is, aki először zavarban volt, enyhe mosollyal folytatta a szertartást.
Ez az esküvő örökre megmaradt mindenki emlékezetében — mint egy váratlan, de megható pillanat, amikor az igazi szerelem végül mégis megtalálta az útját.
