Soha nem gondoltam volna, hogy évekkel később találkozom a középiskolai tanárommal. De mégis ott állt előttem, mintha egy perc sem telt volna el, és a nevemen szólított. És ez a véletlen találkozás vezetett valamihez, amire még csak nem is gondoltam — esküvői tortákhoz és desszertekhez.
Amikor középiskolába jártam, Mr. Harper volt az egyik olyan tanár, akit mindenki tisztelt. Energikus, vidám és hihetetlenül vonzó volt.
„Claire, remek elemzés a Függetlenségi Nyilatkozatról” — mondta egyszer, miután órák után beszélgettünk. „Okos lány vagy. Gondolkodtál már jogi egyetemen?”
Zavartan vállat vontam, és szorosan magamhoz öleltem a füzetemet.
„Nem tudom… Talán? A történelem valahogy… könnyebb, mint a matematika”.
Az idő gyorsan telt. Elvégeztem a sulit, elköltöztem a városba, és magam mögött hagytam a középiskolai emlékeket. Vagy legalábbis azt hittem.
24 éves voltam, amikor visszatértem a szülővárosomba. Sétáltam az utcákon, amikor hirtelen egy ismerős hangot hallottam.
„Claire? Te vagy az?”
Csak most már nem „Mr. Harper” volt. Ő már csak Leo volt.
„Mr. Har–, vagyis, Leo?” — dadogtam, érezve, hogy az arcom ég.
„Ne mondj már ’Mr.’-et,” — mondta mosolyogva.
„Még mindig tanítasz?” — kérdeztem.
„Igen,” — válaszolta. „De most már egy másik iskolában. Angolt tanítok középiskolában”.
„Angolt?” — gúnyolódtam. „Mi lett a történelemmel?”
Nevetett, könnyed, természetes nevetéssel.
„Kiderült, hogy szeretek irodalomról beszélgetni”.
Mesélt nekem a tanítási éveiről, arról, hogy a diákok néha teljesen megőrjítették, de mindig büszke volt rájuk, és azokról a történetekről, amelyek örökre vele maradtak. Én pedig meséltem neki a városi életemről — a munkákról, a sikertelen kapcsolataimról és arról, hogy egyszer majd saját vállalkozást akarok indítani.
A beszélgetéseink egyre hosszabbak lettek, és már egy hangulatos kávézóban ültünk, a gyertyák lágy fényében. Viccelődtem:
„Azt hiszem, csak kihasználsz, hogy ingyen szerezd meg a történelmi tényeket”.
„Elkaptál,” — válaszolta mosolyogva, és hajolt felém. „Bár lehet, hogy más indítékaim is vannak”.
Egy év múlva már egy régi tölgyfa alatt álltunk a szüleim kertjében, körülöttünk fényfüzérek, barátok nevetése és a levelek csendes susogása.
Ez egy kis, szerény esküvő volt, pont olyan, amilyet szerettünk volna.
Soha nem gondoltam volna, hogy az én szerelmi történetem ilyen lesz, de valahogy mégis helyesnek tűnt.
Azon az éjjelen, amikor az utolsó vendég is elment, és a ház csöndbe burkolózott, végre egyedül maradtunk Leóval.
„Van valami számodra,” — mondta.
Meglepetten felvontam a szemöldököm.
„Ajándék? Miután elvettél? Bátran tőled”.
„Azt gondoltam, tetszeni fog”.
„Mi az?”
„Nyisd ki”.
Megláttam a saját írásomat. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni.
„Várj… ez az én régi álomnaplóm?”
„A történelem óráimon írtad. Emlékszel? Az volt a feladat, hogy képzeld el a jövődet”.
„Teljesen elfelejtettem!” — nevettem, de valamiért összeszorult a szívem. „Megőrizted?”
„Nem szándékosan,” — vallotta be kissé zavarodottan. „Amikor iskolát váltottam, megtaláltam ezt a naplót egy papírokkal teli dobozban. Ki akartam dobni, de nem tudtam. Túl jó volt”.
„Jó?” — Lapozgattam az oldalakat, olvasva a tinédzserkori álmaimat: üzletet indítani, Párizsba utazni, megváltoztatni a világot. „Ez csak egy tinilány hülyesége”.
Rátekintettem, és a torkom összeszorult.
„Tényleg azt hiszed, hogy megvalósíthatom mindezt?”
Rátette a kezét az enyémre.
„Nem csak hiszek benne. Tudom. És veled leszek minden lépésnél”.
Elmosolyodott.
„Így kell lennie. Ez a munkám”.
Néhány héttel később már lépéseket tettem a tervem megvalósításához.
Otthagytam az unalmas munkámat, és végre belevágtam abba, amiről mindig is álmodtam — kávézó-és könyvesbolt indításába.
Egy napon, miközben Leo a falakat festette az új kávézóban, megkérdeztem tőle:
„Mit gondolsz, jönni fognak ide az emberek?”
Rám nézett a létráról, és mosolyogva válaszolta:
„Komolyan? Könyvesbolt kávéval? Itt sorok lesznek, hogy csak a levegőt szagolják”.
Nem tévedett. Amikor megnyitottuk a kávézót, az nemcsak egy üzlet lett — hanem a városunk valódi részévé vált. Amikor a kávézó találkozóhely és inspiráció forrásává vált, rájöttem, hogy nem hiába követtem az álmaimat. Leo mellettem volt, és vele minden nap egy új fejezet volt a történetünkben. Nemcsak egy üzletet építettünk, hanem egy otthont az ötletek és emberek számára. És tudtam, hogy még sok ilyen pillanat vár ránk.
