Amikor hét éves voltam, az apám azt mondta, hogy örökbe fogadtak. Azt mondta, hogy a biológiai szüleim nem tudtak gondoskodni rólam, ezért ő és édesanyám vettek magukhoz, hogy jobb jövőt biztosítsanak számomra. Nem kételkedtem a szavaiban, mert teljes mértékben megbíztam benne. Édesanyám korán meghalt, és apám maradt az egyetlen közeli ember, akivel megosztottam az életemet.
Teltek-múltak az évek, és néha azon gondolkodtam, hogy a valódi szüleim valószínűleg nem szerettek volna engem úgy, ahogy apám. Ő mindig azt mondta, hogy az „igazi” szülők könnyen elhagyhatják a gyereket, míg az „örökbefogadó” szülők azok, akik igazán törődnek és szeretnek. De idővel elkezdtem azon tűnődni, kik is ők valójában, és miért nem találtam semmilyen információt a biológiai szüleimről. Már nem tettem fel kérdéseket, mert hittem, hogy mindent, amit tudnom kellett, már tudok.
A dolgok akkor kezdtek bonyolódni, amikor megismertem Mattet. Ő okos és érzékeny volt, és egy este észrevette, hogy sosem beszélek a családomról. „Nem szeretnél többet megtudni a biológiai szüleidről?” — kérdezte egy este. Meglepetten reagáltam, és azt mondtam, hogy nem érdekel. De a szavai bennem maradtak. Valahogy zavarba jöttem, mintha tudnom kellett volna valamit, amiről nem beszéltek velem.
Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek abba az árvaházba, amit apám mindig mutogatott nekem, mint azt a helyet, ahonnan engem elvittek. Ez furcsa volt — sosem gondoltam arra, hogy ellenőrizzem, vajon a rólam alkotott emlékeim megegyeznek-e azzal, amit ő mondott. Matt elkísért, hogy támogasson. Amikor odaértünk, egy idős nő mosolyogva elkezdett adatokat keresni. De amikor visszatért, az arca komollyá vált. Azt mondta, hogy nincs semmilyen nyilvántartás rólam. Sokkolva kérdeztem: „Hogyan lehetséges ez? Apám mindig azt mondta, hogy innen hoztak el!” A nő ismét megrázta a fejét, bocsánatot kért, és azt mondta, hogy nem tud segíteni.
Mintha földhöz vágtak volna. Biztos voltam benne, hogy apám igazat mondott, de most azt mondták, hogy a szavai nem stimmelnek. Elhagytuk az árvaházat, és a kocsiban csendben ültem. Matt próbált megnyugtatni, de éreztem, hogy valami belül elromlik. Megértettem, hogy ki kell derítenem az igazságot. Visszamentünk apámhoz, és elhatároztam, hogy nem fogok elmenni, amíg nem kapok választ.
Amikor odaértem, már nem bírtam visszafogni az érzelmeimet. „Miért hazudtál nekem?” — kérdeztem tőle. Hosszú ideig hallgatott, majd végül bevallotta, hogy valójában nem voltam örökbe fogadva. Azt mondta, hogy édesanyám megcsalta őt, és amikor teherbe esett, könyörgött neki, hogy maradjon. Beleegyezett, de nem tudott neki megbocsátani. Azt mondta, hogy nem tudott rám nézni anélkül, hogy ne látta volna az ő csalódását az én arcomomban. Ezért kitalálta az örökbefogadás történetét, hogy elrejtse az igazságot, és megkönnyítse magának az életet.
Apám szavai úgy csapódtak le, mintha villám csapott volna belém. Döbbenetemben nem tudtam megszólalni. Bevallotta, hogy meghamisította a dokumentumokat, és végig hazudott nekem az egész életemben. Nem értettem, miért nem mondta el nekem az igazat. Mindig azt hittem, ő a legjobb ember a világon, de most minden, amiben hittem, összedőlt. Ő nem csak hazudott — arra kényszerített, hogy úgy éljek, mintha egy nem kívánt gyermek lennék.
Felálltam, és elindultam az ajtó felé, nem tudva tovább maradni ebben a házban. Matt követte engem, és éreztem, hogy minden, amit évekig magamban tartottam, most kiárad belőlem. Már nem bírtam tovább együtt élni ezzel az emberrel. Én csak egy gyerek voltam, akinek el kellett volna mondani az igazságot. Nem akkor, amikor már mindegy volt, hanem akkor, amikor még kicsi voltam.
Miután elmentünk Matt-tel, apám még sokáig kiabált a házból: „Bocsánatot kérek! Tényleg sajnálom!”, de nem álltam meg, és nem néztem vissza. Végre megértettem, hogy nem tudok tovább élni ezzel a múlttal. El kellett engednem, hogy új életet kezdjek.
